#19

Mennyit álmodoztam róla, hogy újrakezdek mindent. Tiszta lappal, magam mögött hagyva mindezt a feloldatlan kuszaságot, elszakadva az emberektől és helyzetektől, amelyek mint az Escher-lépcsők vezetnek vissza mindig ugyanoda. Most itt állok egy félig teli utazótáska minden banalitásával, az öndefiníció szimbólumai nélkül. Mi tagadás, egyelőre nem annyira a lehetőséget érzem ebben, mint inkább a kisemmizettséget.

Pedig mint a korosztályom tekintélyes része, én is szilárd elképzelésekkel bírok arról, hogy az élet nagy fordulópontjainak milyen körítésektől kísérve és milyen tartalommal töltve kell megtörténniük. Így például a világtól való elvonulás nehezen képzelhető el másként, mint hogy valami távol-keleti tengerparton felhúzott nádkunyhóból bukkan elő az ember azóta obligát szakállat eresztett ábrázata, amikor is a nála feltűnően alacsonyabb növésű helyiek (akiknek a nyelvét már tökéletesen beszéli) a segítségét kérik, ő pedig azon nyomban lohol elmozdítani a sziklát, kiszabadítva az egyik hátsó lábánál alászorult kecskegidát.

Én egyelőre egy úgynevezett hátsó szobában rendezkedtem be, de már van némi borostám.