Az apokalipszis néma esztétikája (Krasznahorkai 👍 this)” címmel izgalmas szimpóziumon vehettünk részt a minap a Dabasi Klímasztoikus Szabadegyetem szervezésében, ahol élénknek nem nevezhető vita alakult ki róla, hogy a Margit-sziget déli csúcsánál készült több yottabyte-nyi fénykép feltöltésének energiaigényét teljes egészében fedezi-e, hogy a Tesco lekapcsolta a dekorációs fényeket, vagy további laposelemeket kell vennünk Szlovákiától. Abban ugyanakkor feltétlen egyetértés mutatkozott, hogy ennyi boldogan szelfiző diákot, nyugdíjast, ministránst és kollaboránst min. tizenhat éve nem lehetett látni, mint most a hídfőnél felszínre került atlantiszi sziklaszobrok között. „Gyere, megmutatom, hogy pusztul el a bolygó” – búg egy hang egy fülbe a Jászain, kéz kézbe kulcsol, pirulás, engedés.

Ez a rozsdás bicikli az 5204-es mellett van kikötve, Kiskunlacháza és Bugyi között. Öt éve minden héten többször elmegyek mellette és eredettörténetet találok ki hozzá. Mert nem öt éve van ott érintetlenül, ez elhaladóban is látszik, könnyen hiszem, hogy évtizedek óta. Helyi látványosság talán? Mondják-e az ott élők, hogy akkor nyolckor a biciklinél? Azért utánanéztem, mielőtt kiraktam ezt, kiderült, hogy nincs ott semmi település, hanem egy birtok, lehet menni pecázni, lakodalmat tartani, a tulajdonosa egykori kerékpárversenyző, és amit öt év alatt egyszer se vettem észre, hogy ott feszít a váz mellett az óriásplakát, ami a bicikliszervízt hirdeti. Se történet, se helyiek, csak bannervakság. Vajon az évek alatt mi mindent néztem…

Azt hiszem, újra látok. Szemész nincs a faluban, a Dél-Pestibe kellett volna félvakon felvezetnem, nem vezettem fel. Maradt a szemcsepp és a pihentetés, így kerestem elő a legalább tíz éve nem használt fejhallgatómat és kezdtem zenét hallgatni, nem zavartatva más érzékszervek munkájától, lehunyt szemmel. Csepegve teltek a napok. Ajánlom mindenkinek: minden más ilyenkor, bár ilyenkor a minden: a zene, és az más. Rájöttem, hogy nagyjából ezt akarom csinálni hátralévő életemben. Nem feladva azért a látás képességét. Végre nem kellett beérnem azzal, hogy valaki más fogalmazza meg helyettem a tutit, hogy ugyanis az élet ilyen ijesztően nagy hányadát tölteni teljesen értéktelen tevékenységekkel egy irodában: természetellenes. Ahol tömegek számára primér motiváció, hogy…

Dühből vásároltam ezt az újabb ISO 100-as tekercset, miután az előző teljesen értékelhetetlen lett. Ki akartam használni a nyári fényárt, sejtve, hogy az idei utolsó, és kipróbálni, milyenek ilyenkor a sötétek 1/500 shutternél. Pedig nem is hiszek benne; vallom, hogy az idő egy burzsoá koncepció, „nem telik, hanem van”, mint a Duna.

Ezek a könyvek mind csak tárgyak. Nem én vagyok, nem a múltam és semmikép nem a jövőm. Nem egy élet gyűjteménye, nem vagyok gyűjtő, olvasó vagyok; hol van az megírva, hogy papírokat kell felhalmoznom faltól falig, padlótól plafonig. Ha én Nagy Testvér volnék, kiirtanám a hol van az megírva fordulatot, amiért azt sejteti, hogy ami meg van írva, az ezzel szentesítve van és ami szent, az sérthetetlen. Előbb az írott szó szentségét szüntetném meg, aztán a szent szó sérthetetlenségét. Kinyilatkoztatnék, eleinte szóban, aztán már csak képekben és rövid videós formában terjeszteném törvényeimet az újpogányok között.

Nem értem, mi baja az AI-nak az emberi szemmel. Sorozatban próbálom ki a képgenerátorokat, precíz szőrszálak a felkaron, feszülő inak és homlokráncok finom hullámai, de a szem: szétnyomott bogár. Akad, amelyik ijesztő, mások kifejezetten viccesek. Adná magát, hogy előhozakodjunk a lélek tükre fordulattal, hogy – mutatóujjunk bölcsen felfelé tartva – ugye, hogy ugye. Ehhez kapcsolódik a számos egymással nem rokon magyarázat közül a számomra legkedvesebb, miszerint minden mást is ilyen szarul alkot meg, csak azokra ráfogjuk, hogy szódával elmegy – de a szem nem megy el, ott lehull a lepel. Ezzel együtt mégiscsak tetten érhető itt valami fenyegetettség, tudniillik a jobb programok már sunyítanak: szemérmesen lebukó tekintetű alakokat rajzolnak! Itt…

Ők megérzik ezt, akik nem használnak szavakat, azok más nyelven értenek, ő pedig azt szűrte le, hogy már nem akarom őt, hogy teher a számomra, és az egyetlen, amit ebben a helyzetben tehetett, hogy meghalt. Felszállt kisállatlelke a vasúti szerelvényre és elutazott. A tetem kiemelése és elföldelése, a szoba adott sarkának átrendezése, egyéb pótcselekvések mellett az tűnt igazán felszabadítónak, hogy végre újra okom támadt magamba fordulni. Egy napra megint az lehettem, aki vagyok, az a szomorú kisgyerek, akit az elmúlt években a sikerközpontú gondolkodásra nevelő webinárok és életsegítő könyvek elnyomtak.