#21

Meg ezt gyűlölöm még, ezt az érzést, amikor már látom valahol a víztorony, meg a szemétégető felhőkarcoló kéménye felől derengeni ezt a természetellenes égszínt, ami pont azt jelzi, hogy már megint el fogok kezdeni reménykedni valamiben, már megint úgy fekszem le, hogy izgatott vagyok, és alig alszom majd pár órát, mert valami fogalmazódik, de csak azódik, és addig el is fogom hinni, hogy most tényleg lesz belőle valami, amíg neki nem rugaszkodom az azásnak, azok majd szakmányban, vagy hát aznék, de nem megy, egyre izgatottabb leszek, de ez már inkább ideg, és nem lesz semmi, de ez még nagyon messze van, nem látszódik semerre, és épp ez a tudathasadásos az egészben, hogy már most azért rimánkodom, hogy ugye elmúlik, ez a szar reménykedés, ami még csak most fog kezdődni, az, ugye elmúlik mielőbb, mert ennyi erővel egy horgászbotot is köthetnék a hátamra, csatos övvel fognám össze a mellkasomon, hogy magam elé lógassam a halat és futnék a hal után, pont annyi értelme lenne annak is. Ne érts félre, nem akarok itt magyarkodni, de hát na. Legalább magunknak ne hazudjunk, max. kicsit.