#31

Talán abból kellene valami erőt merítenem, hogy tényleg elfogadtam jó pár korábban visszataszítónak vélt dolgot magamban. Nyáron kötelező vízpartra menni, örülni a napfénynek, széles mosollyal venni tudomásul a Celsiusokat és a hullámokat; annyit érsz, amennyi időt vízben töltesz. Én tényleg elbaszottnak hittem magam, mert hogy ezt így majdnem konkrétan ki is mondták, ez egy elbaszott gyerek, amiért nem élveztem mindezt. És most már bizonyos fokú örömet is képes vagyok érezni annak tudatában, hogy én márpedig ezt nem szeretem. A ragadós ujjak fagyi után, a bogarak a karomon, a közvécék csempéjén csorgó húgy. Hogy inkább ülsz egy elsötétített szobában, amikor mehetnél a medencéhez is?, és amire én bűntudat nélkül felelem, hogy inkább.

Elképzelek egy világot, ahol a minél alacsonyabb hőmérséklet bír pozitív tartalommal; nem is nagyon kell elképzelni, itt van a sarkunkban, Trumpot kivéve ezt már nagyjából mindenki elfogadja (tényleg, a magyar szélsőjobbnak van valami viszonyulása a klímaváltozáshoz? Féli? Tagadja? Támogatja? Nem volt, hanem lesz?); nem vinne rá a lélek, hogy lehülyézzem, aki a tűz köré telepedik, amikor építhetne hóembert is. Elképzelem és azt gondolom, mi közöm hozzá, hogy a másik mit szeret.

Én nem szeretem, ha megmondják, mit kell szeretni. Hogy amit mi jónak tartunk, azt mindenkinek jónak kell tartania. Mert hiszen jó, hát benne van a nevében.