#36

Az élet olyannak tűnt ezekben a napokban, mint egy súlyos ambíciókkal írt epikus mű, amelyet védtelen olvasója fuldokolva igyekszik lekövetni, ám figyelme nem képes tágabb összefüggéseket megmarkolni, mint némely kevésbé komplikált jelzős szerkezetet. Ilyet akár többet is elcsíp, de ahogy telik az idő, látja ő is, hogy ez inkább egy muslincaraj közepén hadonászó kisgyermek ütemtelen tapsa, mintsem tudatos célratörés, és önbecsapás ennél többet remélni a tenyér izzadtságában ragadt tetemek láttán. De hogy komplett bekezdések, hovatovább fejezetek egymásutánjában fedezzen fel bármi oksági viszonyt, ez teljesen esélytelen.

Viszont aki gyakorolta már életében a hosszútávfutást, itt nem remélt támpontra lelhet, tudniillik hogy minden kínzó mellékzönge dacára megkísérli átadni magát a talajhoz csapódó felsőtalp, a tüdőbe jegesen bevágó lélegzet és a szemtelenül sokféle izomfájdalom alkotta monotonitás elkerülhetetlenségének. Laikus számára nehezen megtippelhető fiziológiai ritmusváltásra van ekkor kilátás, hiszen elméletben a test dinamikus mozgása gyorsítja, míg az elme remélt lenyugvása lassítja a véráramot, ám ennek az egész cécónak egyebek között az is lenne a lényege, hogy már ne foglalkozzunk ilyesmivel. Teljesítménymutatóink feltehetően ettől még nem fognak javulni, de mégis kint vagyunk a jó levegőn.