#40

Odáig jutottam, hogy félek a betűktől. Régen jóval barátibb kapcsolatot ápoltam velük, hagyták hogy formázzam őket, újra és újra felfedezzem a bennük rejlő lehetőségeket és közösen örültünk, így tűnt legalábbis, amikor valamire azt tudtuk mondani: egész.

Nem tudom, hol csúszott félre minden, csak hogy nagyon nehezen tudnék itt közös felelősségre hivatkozni.

Nézni is rossz, hogy mások keze alatt milyen jól érzik magukat. És ezt a szégyenemet látja mindenki. Feketén-fehéren.

Bár kifoszthatnám magam a teljes ürességig, megszabadulnék haragtól, lelkiismerettől, távozzon hányással, szarral, ondóval, csak ne maradjon bennem semmi, legyek üres, mint a kiszáradt kút, és álljak ott, ameddig el nem bontanak. Akkor újraírhatnám magam, ezúttal vigyázva, egy másik nyelven, amely nem ismeri a felét se ezeknek a szavaknak.