#48

Mintha egy családi fényképalbumot lapozgatna, nagy barna bőrkötésest, úgy próbálta magában felidézni életének ilyen távolságból már fontosnak tűnő mozzanatait, és ez a hol színes, hol fekete-fehér, hol egyszerűen csak sárga, gyakran cakkos szélű, sarkainál a papírlapokra ragasztott fotókból álló emlékhalom, amely látszólag rendszertelenül ugrált a különböző évtizedek között, óvatosan és sunyin sasszézva előre, majd mintha abban bízna, hogy lerázhatja a nyomában leskelődőket hirtelen bakugrással a múltba menekült, idővel már-már értelmezhetetlen masszává elegyült, saját logikát teremtett, s vele életeket, történeteket színezett át, isten a megmondhatója, milyen céllal. Ő pedig felemelt kézzel gázolt bele ebbe a felforgatott világba, mint aki nem hajlandó megfontolás tárgyává sem tenni a saját szerepét az egészben, mint aki tökéletes kívülállóként, tehetetlenül sodródik az eseményekkel. De ki merné nyugodt szívvel szemére vetni ezt? Ki ne fordítaná el a fejét, amikor a tudattalanra is lehet kenni némi korrekciót a renoménkon? Ha volt is ilyen, nem emlékszünk rá.