#50

A piactér irányából idevisító sziréna, illetve – kapva az alkalmon – az erre válaszul ambiciózus farkasvonyításba kezdő keverékkutya (egy nyugdíj előtt álló operaénekest idéző próbálkozása imponáló és szánalmas egyszerre) hangja olvadt egybe ezen a reggelen ébresztőmként.

Felismerve, hogy időm még engedi, kávéscsészémmel visszaültem az ágyamba, hátam és a fal közé állítva a párnám, magamra húztam a takarót, ami talán egész éjjel mellettem hevert kiterítve, mintha egy hullával szeretkeztem volna előző este, és könyvem után nyúltam. „(…) ma úgy szorongatom kezemben a trivialitást, mint egy vakon született pápa Péter kulcsait Luther előszobájában.” – írja Szentkuthy. Szeretnék én is úgy blöffölni, hogy évtizedek múlva is csak legyintsenek az ezt felhánytorgatókra, ha a Petőfi Irodalmi Múzeum előtt öntik is le magukat benzinnel és gyújtanak magukra tiltakozásul.