#54

– De hát akkor mégis lakják – mondta magában az ajtó felé sandítva, amelyen túlról lámpakapcsoló visszhangzott élesen. – Nem hogy lakják, de élik is, vendéget fogadnak, hiszen az ajtó lendületesen nyílt, s a tompa, de jól kivehető trappolás arra enged következtetni, hogy épp elhagyta valaki az ingatlant, vendég volt tehát, aki így este fél tíz lévén, már távozik.

Fél év. Fél éve nem tudja, kik laknak a házban rajta kívül. Alig találkozott ez idő alatt valakivel, ugyanaz a három-négy közömbös arc, az ismerkedés szándékának legkisebb jele nélkül. S ha ennyi idő alatt ennyire nem ment semmire, erről persze más hasonló semmire nem menések is eszébe jutottak az idő viszonylatában. Negyven évével vajon mennyire lehet elégedett? Nem győzött rácsodálkozni, hogy ez már egy történelmi lépték, ennyi ideig voltak itt a kommunisták, erre a negyven évre vezetünk vissza minden törést és veszedelmet még vagy száz újabb évig. Neki negyven év alatt alig sikerült némi becstelenséget abszolválnia, nem hogy hazabaszni egy országot. Igaz azoknál volt is hozzá apparát. Benézni minden lépcsőházba, megnyomni minden csengőt. Előttük nem volt titok, ő meg csak találgatja, miféle emberek lakják ezt a házat. Milyen ruhát hordanak? Mit szeretnek? Kivel bújnak ágyba? És hol lesznek tíz múlva?