#62

Az orrcimpái belső falára koncentrál, ahogy a levegő hűvöse megérinti. Aztán a torka tájékán érzi ugyanazt s követi a lélegzet útját tovább a hasfal mögé, megfigyeli, ahogy duzzad, telik, majd mintha csak feltolulna a mellkasába, ami megemelkedik és egy pillanatra úgy marad abban a feszülésben, amikor már nem fér belé több. Elképzeli, hogy kifújja magából mindazt a mérget, legyen akár valós kémiai vegyület, akár fertőző gondolat, fájdalom, rossz lelkiismeret, kipréseli az utolsó milliliterig, ne maradjon benne semmi, se jó, se rossz, legyen üres, szűnjön meg létezni. Hogy aztán a következő levegővétellel feltámadjon, újra a hűvös, újra a feszülő mellkas. Ebben a kegyelmi állapotban nem létezik számára semmi, sem tudat, sem világ, csak az a lélegzetnyi levegő van, amely száguld ki és be a tudattalan lényében, elpusztítja és újrateremti újra és újra, és ez minden, amit érzékel.