fbpx
rövidpróza

#67

Éjjel kettő óra múlhatott valamivel, olyan tisztán hallottam egy kilincs lassú klikk-klakkolását, majd óvatos léptek súrlódását a parkettán, hogy rémület nélkül, inkább csak csodálkozva tekintettem a hálószobám ajtaja felé, azt várva, hogy mikor lép be hozzám az a valaki. És ez jellemezte a többi apró zajforrást is: szomszédjaim ágya nem nyikorgott, épp csak amennyire bármilyen inkább jó, mint közepes állapotú heverő szokott, a papucsuk talpának puha anyagú bevonata is elnyelte a léptek kopogó hangját, egy köhögést, egy krákogást épp olyan diszkréten igyekeztek lefojtani, ahogy színházban tenné az ember.

Akkor már órák óta tépelődtem, kimenjek-e hányni. Korábbi, most már inkább költőinek tűnő elképzelésemet a tisztátlanságtól való megszabadulásról ilyen formán, egyszeriben túlontúl valós lehetőségként észlelve bizony az elszántságom meglehetősen könnyen szertefoszlott. Hosszan és kimerítően hánytam. És tudtam, hogy a szomszédaim hallják, ahogy hányok, hallják ezt a görcsösen beszorult üvöltést, amit a lakás legkiszolgáltatottabb helyiségének falai erősítenek fel a néma éjszakában és csak reméltem, hogy épp így hallják a beleimből előtörő okádék csattanását is a kagylóban, nehogy félinformációk birtokában téves következtetésekre jussanak.

Én írom ezt a cuccot.

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük