#72

A művész ember szorongása talán abból is fakad, hogy nem adatott meg neki a futó bizonyossága, hogy teljesítménye számokban mérhető, tehát valós, akkor is, ha az egész stadion fütyüli, pfújolja. Neki nem állnak rendelkezésére mérőeszközök és eredményjelzők, nincs dobogó, se érem, ami a visszavonhatatlant, a nyilvánvalót jelenthetné. Számára a többi ember a tükör és az ítész, az ő hangulatuk veri vissza képességeit, ők döntik el, elég jó-e. Olyan hús-vér, érző, gondolkodó, hitvány, ingatag, kénnyel-kedvvel kent emberek, mint ő maga. Ez a végtelen kiszolgáltatottság újra és újra halálra rémíti. A fenyegetettség, hogy nem ura önmagának, nem önállóan érvényes entitás, hanem csak mások szemében létezik. Miközben minden, amit tesz, individualizmusából fakad. Egyenes háta még szilárdságot sugároz, de koldustekintetét alamizsnáért esedezve járatja körbe. Szája kiszárad, ahogy ítéletét várja. Élni szeretné még, jelen lenni a világban, de a döntést kiengedte a kezéből.