#73

1994-ben én még egész biztos voltam benne, hogy az élet olyasvalami, ami előttem áll. Ami vár rám, a maga minden jelentőségével. Eredményekben gazdagságával. Borral, búzával. Hülye, aki nem látja a jeleket, aki nem engedi, hogy hasson rá ez a tengernyi motiváció, ami szüntelenül és önzetlenül árad felé ebből a világból, amely a legváltozatosabb formáit kínálja annak a beláthatatlanul messzire mutató létezésnek, amit magunknak tudni van szerencsénk.

Mindent egybevetve 1994 ma annyira tűnik messzinek, mint mondjuk a napóleoni háborúk vagy a paleozokium kor. A berlini Love Parade mint ediakara-fauna. Szlobodan Milosevics, a kifinomult felépítésű hüllő. Evolúció egyetlen állóképen: figyelem, ahogy lélegzik a múlt, önállóan működő organizmus, nincs szüksége rám, nem élünk szimbiózisban, egyenlőtlenek a viszonyok, semmi kölcsönösség. Parazita vagyok gyöngyházszín testén. Csak kimászhatnék a vízből, vissza a fénytörés pontjáig, ahol félrement minden, ki a partra, ha újabb évmilliókba telik is levedleni az ezüstös pikkelyeket és végtagokat növeszteni. Akkor majd lefekszem mellé, átölelem, meleg háta enyhíti bőréhségem, mélyen beleszagolok mandulaillatú hajába, a finom szálak csinklandozzák az arcom.