#74

Legkésőbb amikor a lajosmizsei vonatállomáson ébredsz éjjel kettőkor egy hétköznapon, miközben kurvára másik városban laksz, szembe kell nézned a lehetőséggel, hogy alkohol-problémáid vannak. A korábban még szinte büszkeséggel, sőt némi örömmel fűszerezett érzés, hogy hiába a középkorúakról szóló viccekben emlegetett partiképtelenség, a másnaposság huszonéves szemmel megmosolyogtatónak tűnően súlyos tünetei, te az utóbbi időkben igenis könnyű fejjel és gyomorral iszol meg annyit, amennyit a szalagavató óta soha, az azonos mennyiségű égetett szesz hatása egyre zsugorodik, erősödik ugyanakkor az „ennyivel még elvezetek” illúziója, itt, az éjszakai állomáson, a fiatal, kissé molett, szemüveges kalauzlány barátságos hangjára ébredve néhány perc riadt eszmélés és a képtelenséggel való szembenézés után masszív szégyenérzetbe fordul.

Újra Martin Gore jut eszedbe, ahogy döbbenten rácsodálkoztatok egy koncertet megelőzően a szállodája előtt, hogy nem is annyira az időt, hanem az italt látni az arcán. És már annak is több mint tizenöt éve. Lassan abba a korba érsz, mint ő akkor. Az árkok mélyülnek az arcodon, a szemed alatt mintha a kialvatlanság sötétlene, a korábbi kerek forma megnyúlt, lóg rajta a bőr. Nem lehet mindenért az időt okolni.

Annyi hely van a világon, ahol zokoghatnál, de te a lajosmizsei vonatállomáson zokogsz, éjjel kettőkor, hétköznap.