#79

Régen minden poént tőle ismertem. Ami poén létezett, azt ő tudta, eleve ő találta ki, mindet, én tőle hallottam, kétrét görnyedtem a téren, a kapuk előtt, kutyasétáltatásnál vagy a piacról hazafelé. Nem lehetett nem görnyedni, úgy röhögtél. Most már meg úgy szállunk fel a buszra, hogy majdnem körbenézek, hányan látják velem ezt a gyászhuszárt. Nem csodálkozom, csak kényelmetlen. Be kéne fektetni az anyját a pszichiátriára, ő nem felügyelheti a nap huszonnégy órájában, muszáj elmennie dolgozni, a feleségének is. Nem megyünk sokat, két megállót mindössze. Aztán hiába szállunk le, valahogy nem bír eszünkbe jutni, merre is indultunk eredetileg. Kihasználjuk ezt a néhány percet és úgy teszünk, mint akik megérkeztek. Mégsem ennyi az élet, próbálkozom, felnevet, igaz, kínjában, mondod ezt nekem. Mit mondjak. Át kellene szállnunk, de inkább maradunk még.