#80

Hogy mi történt ott, és bök az állával, vagy az orrával, szóval így bök az egész feje a levegőbe, felém, de leginkább a tekintetével, jól összehúzza gyanakodva, ott mi történt, valami kezelés miatt van, kérdi, én meg, hogy nem, és nézek rá feszesen, ha elmismásolnám, elharapnám a mondatokat, takargatnám magam mint egy szűzlány, jelezvén a gyáva reménykedést, hogy hátha nem bolygatja tovább, azt könnyen értelmezhetné úgy is, hogy felkínálom magam a kivégzésre, de én nézek bele abba a bökő szemébe, nem, mondom, na innen folytasd, ha mered, a kíváncsiskodást. Elfogyott, az történt ott. Sejtenként leszek kevesebb, ami nem egy nagy tempó, de számolni lehet vele. Vagy betűnként! Ritkulnak a nagy leírások, előbb tőmondatokká szűkülnek, aztán már csak itt-ott ténfereg egy indulatszó a nagy fehér papíron. Elfogy, mint az idő. Elfogy, mint a – mi szokott még elfogyni? A barack például, vagy a benzin. A hűségpontok. Elfogy, mint a lendület. Lehetne ezzel még játszani.