#81
Az estének abban az órájában volt ez, amikor még nem kell feltétlenül felkapcsolni a biciklilámpát, de már előbújtak a denevérek. Tudom, mert megtanultam, hogy nem kell félni, tudja az, hogy mit csinál, mégis elrántottam néha a fejem ijedtemben, olyan hirtelen kerültek elő és változtattak irányt a levegőben. Ennek itt most hallottam a szárnycsattogását.
Úgy szólt rám, hogy nyugodjak csak meg, nem kell itt ugrálni, üljek le, beszélgessünk. Aztán nem beszélgettünk valahogy mégsem. Illetve ő nagyon el akarta mesélni, hogy egyszer a nagyapjával kipucoltak a padlásról egy denevérfészket, szűk, alacsony hely volt a padlás, ezek a dögök meg rengetegen, megijedtek és röpködtek, mint, hát mint a denevérek, ő is hallotta a szárnycsapkodást, de higgyem el, isten a tanúja, hogy még csak nem is súrolta őket egyik se.
Az én nagyapám az utolsó hónapokban, amikor már csak feküdt az ágyában egész nap, többször is elmondta, hogy jó, jó, de azért most már haza szeretne menni. Én is ezt érzem mostanában, hogy haza szeretnék menni.
Kissé előre hajol, látom rajta, hogy vár itt egy történetet. Pedig nincs, mondom már-már bocsánatkérőn, nincs itt semmilyen történet.