#100

Útnak indulunk, lehúzzuk az ablakot, keressük a frekvenciát. Átmegyünk a hídon, aztán végig a parton, nézzük a folyót, ami nem felejt. Egy végtelen hosszúnak tűnő uszály hullámokat ver, de mire elérik a partot, már elgyengülnek, mint a rádió hangja az alagútban. Telipofával nevetünk bele a reggelbe – ez vajon meddig hallatszik? Ha lenne közönségünk, a párok most óvatosan összeérintenék az ujjuk.

Úgy érzem, ha olvasni tudnék a házak felett kavargó felhőkből, azt is tudnám, mire vágysz ebben a pillanatban. De a felhők is túl messze vannak hozzá, hogy lássam a kézírásukat.

Egyszerre beborul és hirtelen eső hull a városra. A víz idővel megemelkedik és néhol már a partot mossa. A váratlan elsötétedés óvatosságra int. Az ablaktörlő alig bírja a tempót. A viharnak az volna a dolga, hogy kimossa az oda nem illőt. De a folyó azt hozza felszínre, amit eddig is sejtettünk, és így nem szólunk egymáshoz többé.