#101

Messziről látszik. Az nem, hogy pontosan mi, csak hogy roncs. Rom. A szántóföld szélén otthagyva rohad. Állatok bújhatnak el benne, vagy ember is akár, de itt sokáig a széles semmi húzódik, idáig nem jön ki senki, bármilyen nincstelen is, csak hogy legyen egy lyuk, ahová bebújhat. Vagy tévedek és kijön. Meddig megy el az ember, hogy legyen valamije? Mintha kétféle rom létezne, a jó, ami végtelen mélységekbe és magasságokba enged bepillantást és a rossz, ami a létezésen túli állapot, a kézzelfogható pusztulás. Az ember abban bízik, hogy amit maga után hagy, jó rommá válik, mementóvá, képeskönyvvé, ami méltósággal sárgul meg. De a legtöbbek hagyatéka pusztán szemét. Puhafedeles ponyva, amiben ilyen kiégett roncsokba rejtik el az aranyat a kalapos zsiványok. Kétszáz oldal mindennel együtt, az is csak a tördelés jóindulatának köszönhetően. Nem olvassák, elfelejtik, kidobják az út szélén, ott rohad az elmúlást hirdetve.