#91

Láttad tegnap a holdat? Milyen erőtől duzzadóan izzott azon a nevetségesen tágas égen, amely most már olyan könnyű szívvel borul sötétbe. Amikor elindultam hazafelé, még a köd apró cseppjei verték vissza a távozó nap gyenge fényét, ám percek alatt olyan fenyegető sötét lepte el a város határát, ami elsőre egyáltalán nem tűnt természetesnek. Mire pedig kikeveredtem a ködből, már nem maradt fény semmi. Lehetne az élet egy végtelenített délelőtt inkább, megannyi kávészünettel (ahogy berreg a főző! ahogy felcsap a gőz! mennyi ahogy!) és az izgatott várakozással, hogy ebből még lehet valami.

Házi feladatként le kell írnom azokat a minden nap előkerülő, tulajdonképpen helyesebb úgy fogalmazni, hogy folyamatosan jelenlevő gondolatokat, amelyek minden valószínűség szerint benne tartanak ebben a ragacsos, hát akkor már mondjuk így, ködben. Arról nem volt szó, hogy vizsgáljam is felül őket és dolgozzak ki ellenmérget, nyilván szintén szavak, mondatok formájában, megelégszünk vele, ha beazonosítjuk a kis köcsögöket. Egyelőre. Azért nem lennék a gondolataim helyében.