#93

A kapu most sem volt rendesen bezárva. Többször láttam már, ahogy az idős ember a szomszédságából egyszerűen feltépi mindkét szárnyat, hogy be tudja tolni az elektromos robogóját a lépcső mellé. A robogó piros volt, elől kis kosárral. Az idős ember sosem köszönt vissza.

A szobájába lépve leültem a mustársárga fotelbe az ablak alá, ő pedig a tévével szemközti kanapén helyezkedett el. A tv-n egy webkamera képe volt látható, amely a világ legrégebbi sonkájáról közvetített élőképet 0-24-ben egy virginiai múzeumból. A sonkát 1902-ben gyártották.

Milyen volt a búcsúztató, kérdezte. Elmeséltem, hogy a kezdeti gyertyafényes emlékezés után hamar könnyed és vidám hangulatú osztálytalálkozóba torkollott az este, de ezt talán Zsolt se bánta volna. Képeket vetítettek róla a falra és közben a kedvenc zenéi mentek, olyanok, amiket én is szeretek, mégse beszéltünk ezekről eleget.

Rengeteget dohányoztam, mondtam még, ami csak azért juthatott eszembe, mert enyhe füstszagot kezdtem érezni ott az ablak közelében. Ezért rossz a földszinten lakni. A lakásban dohányzást még csak-csak meg lehet tiltani, de az utcán az gyújt rá, aki akar.

Ez a sonkastream rendkívül érdekes, mondtam, de szándékom ellenére úgy hangzott, mintha komolyan gondolnám. Aztán belém hasított egy felismerés. Te, itt tűz van! Rám nézett, mint aki elgondolkodik. Csak a szomszéd öregember, felelte. Keddenként mindig felgyújtja a lakást. Ilyenkor vásárol be a piacon, tette hozzá magyarázólag. Mindjárt hazaér a felesége és eloltja. Hamarosan valóban hallottuk is, ahogy kulcs zörög, nyílik az ajtó és egy vékony női hang méltatlankodik a lépcsőházból.

Azért csak kinyitottuk az ablakot, néztük a képernyőt, szagoltuk az enyhe füstöt és azt gondoltuk, ha megkóstolnánk azt a sonkát, valószínűleg csalódottak lennénk tőle.