#99

És egyszer csak kitört belőle. Keservesen gyűlölte az Istent. Elmondta mindennek, amit ember csak elmondhat arról, akit hite szerint felelősség terhel minden elhalt sóhajért, minden kisiklott évért. Arcára vastag árkokat rajzolt a düh, amely az elfojtással töltött hosszú idő után mintha a föld mélyéről tört volna fel rémisztő erővel. Nem az ég felé kiáltott, nem is volt hajlandó tudomást venni holmi felsőbbrendűségről, csak maga elé köpte a szavakat véres torkából. Mint megunt, ócska ruhadarabot, a földön heverve hagyta a tiltásokat, nem azért hogy megbotránkoztasson, vagy hogy híveket sorozzon maga mellé, pusztán hogy kimondhassa végre: nem vagy kegyelmes! Egy gonosz senkiházi vagy!

Hogy megbánta-e végül, hogy magára tetováltatta a keresztet, ezt kérdeztem tőle. Soha ennyire közel nem éreztem magam Jézushoz, felelte. Mindkettőnket elhagyott.

Tudom, hogy Isten nem hallotta meg a káromlásait. A szavakkal mindig annak van dolga, aki kimondja őket.