Amerikai temetés

(1)

Egy puskagolyó körülbelül 6-800 méter per szekundum sebességgel halad át az ember agyán. Nem, annyi a kilövési sebessége, de lényegesen le kell lassuljon, amikor befúródva a koponyába, nem, várjunk, ha valaki a szájába veszi a puska csövét, akkor ott a puhább szájpadlás bizonyára kisebb ellenállást tanúsít, vagy mégsem, hiszen a hús mögött ugyanúgy a koponyacsontot kell áttörni, akkor viszont nem hogy nem kisebbet, de még talán nagyobbat is… Eh, mindegy, szóval a csóka szájba lövi magát, a golyó áthasítja a fejét, hátul távozik és…

Terrence maga mögé nézett, a behatolásra váró sima falat tervezte gondolkodó arccal szemügyre venni, de egy vakító fehér ing, a gallérja köré tekert kék-fehér haránt csíkos nyakkendő és egy hasonló árnyalatba mártott vidám zakó tornyosult fölé vállfára akasztva. Ekkortól kezdve már nem azt próbálta elképzelni, hol s milyen mélyre fúródna a golyó a felmérhetetlenül kemény betonba, hanem azonnal az agyvelődarabkákkal dúsított vérfröccsöt látta szétterülni az ünneplőruhán. Nézte a zakón hosszában feszülő hajszálcsík-mintát, előbb egy végtelenségig sokszorozott kottát látott benne, amely békésen várja a rákerülő hangjegyeket, majd mégis inkább mint egy gitár nyakán szerette volna lefogni húrokat, amelyek a tehetetlenül lógó karon futottak végig. Most egy kicsit kevésbé utálta a zakót, amit anyja kényszerítésére kell felvennie. Ki megy ingben-zakóban egy születésnapi partira 16 évesen? Ki fogják röhögni. Eszébe jutott, ha már megszabadulni nem tud tőle, talán épp az ellenkező irányba menekül, vagyis megpróbálja kihangsúlyozni egész túlöltözöttségét, mintha direkt kérkedne ezzel a pojácáskodással; valami kiegészítő kellene, egy kalap talán? Vagy papucs! Csak van most valami ilyesmi divatirányzat. Nem, ez hülyeség. Ki fogják röhögni.

(2)

– Esküszöm, hogy nem tudtam, ki volt az apja!

Terrence minél jobban belelovalta magát a mentegetőzésbe, Gavin és Malcolm annál kíméletlenebbül röhögtek rajta. Hiába imádkozott tehát, hogy soha ilyen szégyent ne kelljen még egyszer átélnie, pontosan ugyanazt a mérges gázzal töltött léggömböt érezte duzzadni egész bensőjében, amelyet előző nap az osztályteremben. Amikor is, csak hogy megnevetesse társait, s vagányságát csillogtassa, leginkább Suzanne előtt, addig forszírozta a fizikatudományok elismert szürkenyakkendős tudora, Mr. Hawking óráján, hogy de mégis milyen súrlódási és egyéb erők hatnak a koponyán áthaladó puskagolyóra – úgy frontálisan, mind oldalirányból –, ha az ember fejbe lövi magát, míg a padsorok között a döbbenet jeges némasága vert tanyát. És ő még nagyon sokáig nem vette észre, ahogy Mr. Hawking és osztálytársai, legalább is, akikben maradt egy gyűszűnyi lélekjelenlét, az erőlködéstől kigúvadt szemmel igyekeznek bevetni valamilyen elmetrükköt, amiről talán egy regényben olvastak, hogy telepatikus úton üzenjenek Terrence-nek: „kussolj már, te kretén!”.

– Akkor meg mit vagy úgy oda érte…

Malcolm elharapott mondata után elcsitult a nevetés. Mind érezték, mi az, amit nem mondott ki és ez most ott ragadt közöttük, az áprilisi szél nem fújta odébb, a délelőtti gyenge nap nem szárította fel. Egyszeriben majdnem megfogalmazta valaki azt, amit pedig soha senki, hogy Suzanne csak a halott rockénekes apja miatt bír olyan haverkodni mindig kész lányok és hódolatukat szüntelen kifejező fiúk alkotta udvartartással, amilyen svéd koronahercegnőnek is becsületére válna.

Miért nem mondták ki soha, ha egyszer mindenki számára ilyen nyilvánvaló? Talán mert akkor tovább is kellett volna gondolni mindezt? Mi következik egy ilyen mondat után?

Most, hogy az ő bensőjébe koncentrált feszültséget lecserélték egy mindannyiuk között egyenlően eloszló másikra, Terrence valamelyest megnyugodott.

– Mindenki oda van érte. Ő Suzanne.

(3)

Spicces rokonok, pár ismerős arc a tévéből, meg néhány korukbeli srác, de ők is valahogy olyanok voltak, mint a szüleik, csak kicsiben. Harsányan beszéltek egymással, hadonásztak, vagy épp a teraszon strázsálva néztek szét a kertben, mintha a birodalmuk lenne, miközben a szemüket sötét üveg takarta, s csak minimálisan mozgatták az állukat előre-hátra az időközben beindult zene ütemére. A DJ-pultot a teraszra árnyékot vető apró erkélyen állították fel, ami viszont olyan kicsi volt, hogy DJ-fiú sarka valószínűleg már belógott az épp használaton kívüli szobába. Ráadásul Mrs. Wyman nem volt hajlandó leszedni a korlátról a – mégoly hanyagul is nevelt – orchideáit, így a zenei felelős igazából csak mellkastól felfelé látszódott a kertben állók számára. Senki nem láthatta tehát, hogy vállmozgása valóban gombok és kapcsolók értő tekergetését jelenti-e, mert csuklóját, sőt teljes alkarját mint húsevő növények nyelték el Mrs. Wyman színpompás virágai. Terrence egy időben elszántan igyekezett a különböző bulivideókat bújva észrevenni az ilyen gombtekergetések okozta változásokat a zene hangzásában, de aztán beletörődött, hogy nincs hallása az ilyesmihez.

Aztán egyszer csak megváltozott az ütem, a mélyek eltompultak, és az addigi egyenletes dobbanások helyébe valami baljós cincogás kúszott be, mint amikor bejelentés készülődik. DJ-fiú eztán az orchideák mögül előbújó bal kezével lefelé, az erkélye alatti nyitott üvegajtó irányába mutatott, amely mögül Suzanne lépett ki a házból. A lány fekete kosztümöt, fekete harisnyát viselt, de fekete volt a magas sarkúja, a kalapja, feketére festette a körmét és feketére rúzsozta a száját, amely zordan mozdulatlan maradt. Terrence és Gavin mozdulni sem tudott, Malcolm ugyanakkor semmi furcsát nem találva Suzanne öltözékében, csatlakozott azon kevesekhez, akik tapssal üdvözölték az születésnapost. Sőt, amikor zavarukban már azok is leeresztették kezüket, ő akkor még füttyentett egy harsányat és „Itt az ünnepelt!” kiáltással biztosította Suzanne-t arról, hogy elfogadta a meghívását.

(4)

Mrs. Wymanben sok egyéb mellett az volt szerethető, hogy nem érezte rejtegetni valónak, ha ebéd előtt a második viszkiszódáját szürcsöli fel a lánya 16. születésnapi kertipartiján, miközben szódásüveggel aznap még senki nem találkozott a hosszú, fehér terítős büféasztalon. Gavin számára volt ez a legfurább. Az ő anyja olyan mennyiségű mentolos cukrot töm a szájába minden egyes pohár vörösbor után, hogy a leheletével méterekről is jeges fájdalommal járó átmeneti vakságot tud okozni kisebb termetű háziállatoknak. Mrs. Wyman viszont úgy volt imádnivaló, ahogy az isten odaküldte közéjük a környékre néhány éve, mindig mosolygott, tele volt élettel, kihívóan öltözködött és nem utolsó sorban elhozta nekik Suzanne-t.

– Gavin, drágám! – kiáltott felé az asszony, mire a fiú kicsit összerezzent. – Ne szórakozz, felnőtt ember vagy – vette el szánakozó tekintettel a fiútól annak grapefruitlével félig telt poharát, hogy saját italának maradékát öntse bele. – Anyádnak egy szót se – tolta vissza a kezébe a poharat és még egy ragacsos csókot is nyomott a fiú céklavörössé vált arcára.

A Gavin testén végigrohanó forróság azt sejtette vele, az iménti pár másodperc annál is többet ért, mintha Suzanne tette volna vele ugyanezt. Megbabonázva nézett a pillekönnyű léptekkel továbbhaladó Mrs. Wyman után, majd belekortyolt a fanyar lébe, amitől arcizmai megfeszültek, szeme pedig könnybe lábadt. Majd, mint aki mindent egy lapra tesz fel, megindult az asszony után, aki időközben fellépett a teraszra és láthatóan a házba tartott. Olyan határozottan követte a nőt, hogy már akkor sem volt képes megálljt parancsolni lábainak, amikor az a küszöb előtt egy lépéssel „Jefferson, gyere velem” felszólítással hirtelen karon ragadott egy bámészkodó, krémszínű zakós kopasz férfit, akinek hosszúkás lebarnult arcára vastag fekete szemüvegkeret rajzolt vicces mintát és behúzta magával a nappaliba. Gavin ekkor már csak centikre volt tőlük és mint akinek sürgős dolga van, követte őket a házba. Csak akkor tért észhez, amikor Mrs. Wyman megfordult és félig szóra nyílt szája hirtelen visszacsukódott, mert észrevette, ahogy ott áll zavartan a Jefferson nevű ember háta mögött.

– Segíthetek? A mosdót keresed? Ott van jobbra – mutatott a nappaliból nyíló folyosó felé, miközben hangja ugyanolyan behízelgő volt, mint az imént. Gavin itt jött rá, hogy bár fogalma sincs, mire gondolt, mióta Mrs. Wyman az imént leszólította, de rosszul gondolta. Azonnal elindult a mosdó irányába.

(5)

Nekem John bácsikám volt ilyen szánalmas idealista, el is vitte a szíve valami idióta hippitüntetésen, de most komolyan, 2001 után minek megy bárki ilyen helyre, mert elhitte, hogy nem mindegy, Obama vagy Bush, micsoda hülyeség, mintha nem ugyanannak az ördögnek a két szarva volna, ki hisz már ezeknek a mocskos politikusoknak, kamu, duma, pr, média, stylistok, színház az egész, kit akarnak átverni, na persze mindig van kit, hát nincs igazam, ne mobilozz légy szíves, kösz, de hát ez egy birka ország, tudtátok, hogy az európaiak kiröhögnek minket, hogy milyen hülyék az amerikaiak, mondjuk azért nagy a pofájuk, még Pennsylvaniában egyszer vendégül láttunk egy magyar diákot, fél évig egy suliba jártunk, anyám rendelt direkt neki ilyen óriási sátrat, amilyenben ezek élnek, felállítatta a kertben, egy csomó pénzt költött rá, ez a kis majom meg közölte, ha már eddig utazott, szeretne ő is a házban aludni, ne mobilozz, kértelek az előbb is, az istenért, Jefferson, ezt az egyet kértük anyámmal, hogy ne fényképezgessetek a születésnapomon, olyan nehéz ezt megérteni, az ember a kisujját nyújtja, de az egész karja kell, én megtanultam, amit lehetett, 16 éves vagyok, nem tudnak már meglepni, ezért is hívom úgy a mai partit, hogy temetési buli, mert eltemetem a gyerekkoromat, eltemetem az ártatlanságot, a meséket, a hiedelmeket és az esti híradót, szép volt, jó volt, de ennyi, 16 vagyok, Jefferson, a rohadt szentségit, te részeg állat, dögöltél volna meg az elvonón a bátyáddal együtt, anya, vitesd el ezt a disznót, anya, állítsátok le a zenét, a mocskos életbe, állítsátok le, kuss legyen!

(6)

Hogy valaki soha nem ismerte az apját – az rendben van. Hogy valaki elveszítette az apját és az emléke azóta is kíséri, sőt kísérti – az is. De azt elképzelni se tudja más, milyen az, amikor mindenki, de tényleg a világon mindenki ismeri az apádat, mert számtalan fotó, videó, cikkek, pólók, jelvények, címlapok, tribute zenekarok még mindig életben tartják, viszont te magad, a gyereke egyáltalán semmire nem emlékszel belőle, mert másfél éves korodban fejbe lőtte magát. Semmivel nem ismered jobban, mint a világon bárki. Ráadásul azzal vagy kénytelen szembesülni, hogy az egyetlen ember, akitől többet is megtudhatnál az apádról, az anyád, bárki mással szívesebben beszél a néhai Jack Wyman énekes-gitárosról. Az is igaz, hogy ilyenkor többnyire ugyanazokat az unalomig ismert sztorikat melegíti fel, amit minden rajongó álmából felkelve is el tud mondani. Illetve nagy ritkán valami különlegeset is megoszt egy riporterrel, ami különös kegynek számít, mint például, hogy egy alkalommal csaknem 16 órán át bennragadtak egy irodaház liftjében, vasárnap volt, az épület teljesen üresen állt, a vészjelzésükre nem érkezett reakció, így idejük nagy részét szeretkezéssel töltötték. És te nem tudod pontosan megmondani, miért érzed, hogy az ilyen anekdotákból semmi nem igaz. Nem az a kérdés, illik-e apádhoz egy ilyen történet. Illik, hiszen rocksztár volt. Bár néha nagyon szeretnéd inkább emberként elképzelni. De erről csak találgathatsz. Sokkal inkább az zavar, ahogy anyád viselkedik az ilyen beszélgetésekkor. Ha kamerák előtt beszél, minden kétséget kizáróan tudod, mikor hazudik. Nincsenek klasszikus árulkodó jelek a testbeszédében, amiket a szakkönyvek írnak, egyszerűen tudod, mert az ő húsából, az ő véréből vagy. És még ilyenkor is igyekszel meggyőzni magad, hogy bármit is mondjon az ember, legyen igaz vagy hamis, egy nyilvános szereplés mégiscsak színészkedés valahol. Van viszont olyan alkalom, amikor telefonon beszél egy újságíróval. Bár nem hallhatod, amit a vonal túlsó végén lévő mond, és már másnap sem sikerül igazán felidézned a történteket, de valamiért az marad meg benned, hogy az anyád és az a másik együtt formálták – ami azt illeti, anyád meglehetősen unottan, inkább martinijére koncentrálva, mint a telefonbeszélgetésre –, építették a cikket. Nehéz így, kézzelfogható szavak és jelenetek nélkül megfogalmazni a kételyeid sőt vádjaid az anyád ellen, az egész úgy marad csak meg benned, mint egy nyomasztó álom a reggeli ébredést követő percekben, amikor nem tudjuk, mi is történt az imént alvás közben, menekültünk-e koszos körmű öklök sújtása elől, vagy lépcsőfordulóban talált szűk ablakon préseltük át magunkat, hogy lezuhanjunk a mélybe, csak a szorongás marad, ugyanaz a szorongás, ami álmunkat kísérte…

(7)

– … a szorongás, ami álmunkat kísérte. És ez semmi! Ezek után tudjátok, mit mondott még?

Gavin és Malcolm irigyen-hitetlenkedve hallgatták Terrence beszámolóját arról, mit pusmogtak félórán keresztül ő meg Suzanne mindenkitől elvonulva a ház konyhájában. Gavin szúrta ki őket, amikor eltévedt a házban, s amikor odalépett közéjük, azok ketten egyszerre abbahagyták a társalgást, mintha csak egy stop gombot nyomtak volna meg a médialejátszón. A fiú innen tudta, hogy nincs most ott keresnivalója, és volt benne annyi bajtársiasság, de több is ennél: kíváncsiság, hogy azonnal hátat fordított és elhagyta a helyiséget. Visszatérve a kertbe aztán mint aki kincset talált, olyan izgatottan számolt be Malcolmnak minderről, s azóta várták, hogy Terrence végre kilépjen a házból és kiszedhessenek belőle mindent, ha kell erőszakkal.

– Azt mondta, sosem találkozott még senkivel, aki ne tudta volna, ki az apja – Terrence hangjában kérkedés keveredett izgalommal. – Épp ezért nagyon meghatotta, hogy én még így is a barátja akarok lenni.

Gavin görcsbe állt ajkai kissé szétnyíltak, látni engedve egy keveset alsó fogsorából, mintha káromkodna, de szavak, hangok nélkül.

– Szóval – folytatta kimérten Terrence – mutat nekem valamit, amit még soha senkinek. Azt mondta, várjam meg, felmegy a szobájába és lehozza. Én meg ott támasztottam a hűtőt. Egy perc múlva aztán vissza is jött, de először nem láttam semmit nála. De felém nyújtotta a kezét, kitárta a tenyerét és ott volt benne egy golyó! AZ a golyó! És elmondta, hogy az anyja, amikor rátalálta Jack Wyman holttestére, megkereste a golyót a falban és kikaparta belőle, mielőtt megérkeztek a rendőrök! És ott volt rajta a vérfolt. Jack Wyman vére, az istenit neki!

A háttérből békés 120 bpm tempóban sistergett vidáman egy egészen friss szám. Gavin és Malcolm egyszerre kezdtek el nevetni, pontosan úgy, ahogy az úton idefelé.

– Te tényleg rohadt nagy balek vagy! – fulladozott Gavin. – Tavaly a fél gimnáziumot ezzel a golyó dologgal etette. Állítólag vagy egy tucatot eladott belőle, volt akinek 100 dollárért! Nézd… ne vedd magadra… csak hát… érted… Hú, cseszd meg, ez tényleg nem a te heted!

(8)

Persze mindenki nyomkodta a telefonját, volt, aki legalább hátat fordított Mrs. Wymannek és tessék-lássék takarta, mások csak azért ültek asztalhoz, hogy az alá rejthessék mobiljukat, ők leginkább úgy néztek ki, mintha a terítő alatt maszturbálnának.

„16 évesen orgiázik a rocklegenda lánya!” „Az apja vére forr benne!” „Megdöbbentő képek!”

– Azért ez se semmi, ott voltunk élőben, ahol elszabadult a hét témája! – csettintett Malcolm.

– Te láttad? – kérdezett vissza Terrence.

– Mi van?

– Te láttad? Te láttad itt a saját szemeddel azt, ami most ott van abban a cikkben?

– Nem… És? De itt voltunk, lehet épp nem figyeltem, vagy öntöttem a poharamba.

A kicsit homályos fotó arról, ahogy Suzanne és a DJ-fiú csókolóznak az erkélyen meglepte Terrence-t. Elsősorban azért, mert egész délután kint voltak a kertben, ahonnan folyamatos rálátás nyílt az erkélyre, egyébként is, mint mindenki, ők is Suzanne-t fürkészték szemükkel szüntelen. De nem rémlett nekik, hogy a lány egyáltalán fent volt az orchideás korlátoknál ezen a délutánon.

– Terrence – tette a fiú vállára a kezét Gavin. – Szerintem te ma már ne okoskodj.

Azzal megint nevetni kezdtek Malcolmmal.

– Te sem láttad, Malcolm.

– Hagyd már ezt. Végig akarsz kérdezni mindenkit? Nézd meg, ez az erkély, az az erkély. Ott vannak az orchideák is. Ez a fekete ruha, az a fekete ruha. – Malcolm a DJ-fiúra nem tért ki. – Itt történt, itt és most. Ott a kép.

Terrence valóban nem akart már több kényes jelenetet magának aznapra. De nem tagadhatta le dühét, ahogy végignézett a kertben sütkérező, pusmogó társaságon. Ahogy fogaikhoz koccantak a poharak. Ahogy itt-ott hörögve röhögtek fel. Ahogy szorosan a testük mellett tartott kezükben markolták a telefonjukat és hüvelykjükkel lapozgattak a posztok között. Ahogy Mrs. Wyman vidáman beszélget a teraszon, és amikor körbenéz, úgy tesz, mint aki nem lát semmit.