Házi megváltó
Az akvárium mellett rozoga fali vitrin, San Remo tölgy színű összeállítás (fényes ajtófrontok! rejtett fogantyúk!). Vékony vázán narancsszín mappák tömörülnek. (Még nem érkezett értékelés a termékhez.) Félik-e ők ketten e roppant papírrengetegnek rájuk omlását? Ha nem volt korábban, ki ezzel ijesztgesse őket, akkor aligha. Nem, ők ketten annyira nem láttak még semmit a világból, hogy félniük is alig van mitől. Én pedig kitartóan dolgozom érte, hogy így is maradjon.
A puha, masszív test szálkát szinte egyáltalán nem tartalmaz; tápértéke tíz-, néha húszszorosa más fajtákéhoz képest, egyetlen kifejlett példány egész házsorokat képes ellátni. Már ha bárki osztozna benne szomszédjaival. Egy átlagos család akár két hétig is eheti. Éppenséggel ne gondoljunk bőséges étkezésekre, épp csak apró falatkákról lehet szó, mint egy kóstoltatáson. Ám ami a körítésnél fontosabb, hogy egy ilyen harapásnyi hús is fedezi a szervezet szükséges napi energiamennyiséget.
Totti és Toni mikor megéheznek, heves csapkodásba kezdenek, fehér habot verve a zöldes víz felszínén, egymás testi épségére sem ügyelve. Hogy egy hal ne ismerje az órát, sem a digitális, sem a hagyományos kis-nagymutatós megoldást, a felett még szemet hunyna az állat- és növényhatározó. Dehogy az enyémek! Toni lomha mozgású, meglehetősen mulya személyiség, fél szemére vak is, az apró kukacokat a legritkább esetben sikerül elsőre elkapnia; Totti alfahím a javából, harc esetén azonnal uszonyra megy, tépi-harapja. Rendesen kétnaponta étkeznek, ennyit kellene megjegyezniük. Hagyjuk az órát! Ha csak az átható fényességnek és a rendre megtérő halk sötétnek kényelmes cseréjét kapiskálnák, már nem követelőznének időszerűtlenül. „Az idő vagy érthetetlenül rohan, vagy egy helyben áll, mint a félelem”-tátogja Totti, leplezetlenül apellálva a szépérzékemre, mire repítek neki egy újabb késhegynyi rózsaszín kukacot. Krisztus teste.
Népszerű termék, nem olcsó, egyfajta unikum az asztalon; beszerzése és feldolgozása körülményes. Ami előbbit illeti: ha van: van. Ha nincs, akkor se szólhat senki egy rossz szót. Ha szállítmány érkezik a boltba, annak híre megy. Ami furcsa, hiszen senki nem akarja, hogy a másik is tudjon róla, aztán félnapokat álljanak sorba érte, végül az is lehet, hiába. Valahogy mégis mindig van valaki, akit riadt sietsége leleplez, más egyszerűen csak nem bírja magában tartani. Akárhogy is, mindig van kereslet. Hiába panaszkodnak az emberek folyton arra, hogy nincs pénzük, vagy ami még nevetségesebb, hogy nem hisznek benne, percekkel a beguruló szállítókocsi nyomában már ott toporognak az elsők, azokhoz meg már törvényszerűen tapad hozzá a többi, mint a kosz. Van, hogy a szállító köpi el magát, de az sem világos, miért tesz ilyet, annak sem érdeke. Sok a homályos pont.
– Meséld el megint! – így Totti.
– Adj ennem – így Toni.
– Na most melyiket szeressem!
– Mesélj, mesélj! – Totti ragaszkodik az elképzeléseihez.
– Igen, igen! – Toniban a lelkesedés konstans, annak tárgya számára észrevétlenül cserélődik.
– A teremtésest! Azt meséld el! – így Totti.
– Mesél, mesélj! – Ez már Toni.
– Melyiket szeressem!
Mindig akarják. Mindig a teremtésest.
Az élő állatot a vásárlónak saját kezűleg agyonütni, nem tilos, de gyanús. Az mégiscsak egy szakma! Egyetlen pontja van ugyanis, ahova lecsaphatunk, a két szeme között, azok vonalától valamelyest följebb, ez azonnali halált okoz. Amennyiben viszont a homloktájon futó idegpályája nem kellően erős vagy pontos sújtást szenved, a halál pillanatában végzetes kémiai reakció indul be: maró, ecetszerű, de annál sűrűbb anyag zúdul végig a fejtől a farokig, ocsmány szivacsos masszává rombolva a húst, amely eztán ehetetlenné válik, s tápértékét is elveszíti.
Egyet, csak egyet hoztam haza, dacolva ármánnyal, árulással. Megannyi konok gazfickó igyekezett megakadályozni…
– A disznók!
– Mesélj!
…de én már tudtam, mit akarok. Kabátom alá rejtve az újságpapírba csomagolt élő, lélegző példány. Fel a lépcsőn, egy kanyar, két kanyar. A kulcs a zárban, a remegő kezem, a kulcs kiesik, le a földre, a szomszéd résnyire nyitja az ajtaját, tekintetünk találkozik, nem szólunk, lehajolok, közben előbukik kabátom alól a papírból kikandikáló fej!
– Az én voltam!
– Igen, én voltam!
Sebtiben be a lakásba, át az előszobán, a gondolkodóba, és akkor!
– Akkor!
– Én voltam!
Egy-egy félresikerült agyonütés a vásárló és családja oly elkeseredését vonja maga után, hogy csak azért is megkísérlik elfogyasztani az orrfacsaró bűzt eregető példányt. Ám akármilyen vehemensen is vetik rá magukat, legfeljebb néhány rágás után már öklendeznek az asztal fölött, vagy isten ne adja, komolyabb egészségügyi problémák is előfordulnak. Semmiképp nem érdemes kísérletezni, egy rosszul agyonütött messiást az ember már lehetőleg kézzel se érintsen. Megint más persze, amikor valaki nem fogyasztási célból vásárolja. Ám tenyésztésre nem alkalmas, nincsenek ugyanis ivarszervei. Korábban rengeteg kontár próbálkozott a szaporításával, ezekről jobb nem is tudni! A hétköznapi tartása azonban megengedett.
Az akvárium még a földön, üresen! Annyira siettem el itthonról, amikor meghallottam, hogy áru van, nem volt időm előkészíteni. Azonnal a fürdőszobába! Közben fél kézzel még mindig mellkasomhoz szorítom a csomagot, el nem eresztem, a kabát is még rajtam. Szabad kezemmel kinyitom a csapokat. Uramisten! Vajon mennyire legyen hideg a víz?
– Mi a fene az a víz?!
Vagy mennyire legyen meleg? A mindenségit, hétfő van!
– Hétfő! Mesélj! A teremtésest!
Hétfőn nincs meleg víz. Lesz, ami lesz, tovább nem várhatok. Ránézek a fejre, nem tátog. Fogom a testet, nem rándul, nem mozog. A kád alig negyedig teli, a csomagot nyitott felével a víz felé fordítom, engedem, hogy kicsusszanjon belőle. És akkor…
– Figyelj, Toni, most jön!
Máig nem tudom felidézni, melyik volt az a pillanat. Az biztos, hogy amikor a már-már száraz haltest kibújt a papírból és fejjel előre megindult a víz felé – még nem! De épp így az is biztos, hogy amire teljes egészében, a farka utolsó millimétere is elmerült a víz alatt – már igen! Már ketten voltatok! Két hal siklott a vízben s élő ember fia nem tudta volna megállapítani, melyik volt, amelyiket nem elhanyagolható kockázat vállalásával csempésztem haza és melyik tűnt elő a semmiből! Azt mondtam semmiből? Ó nem! Egészen bizonyos, hogy nem csak úgy varázsütésre teremtődött egyikőtök sem. Mindketten üzentetek nekem hangtalan az üzletben, mindketten ott voltatok velem a kabát alatt az utcán és mindketten bizonyítékai vagytok, hogy az embert életében igenis éri csoda! Talán nem értitek ezt még.
– Nem értjük!
– Nem baj!
De nem baj. Legyen elég annyi, hogy így történt.