Virág, vasárnap

Elindulok egy újságért a papának. Megyek lefelé a lépcsőházban, kilépek a kapun. Kicsit nézelődöm, valaha megszokott látvány. Próbálom megszokni, hogy ezentúl megint ez lesz. Ez a része jó. Aztán rájövök, hogy fogalmam sincs, merre induljak. Hol vesznek itt az emberek újságot? Évek óta abba se gondoltam bele, hogy egyáltalán van még, aki vesz. Pedig kell lennie. Feltúrom az emlékeimet, de annyi minden változott. Nem, annyi minden azért nem változott.

Hajdani hírlapos bódék helyeire emlékszem, de azok már nincsenek meg. Nincs a helyükön semmi. Vagy van, de nem az. Vegyes vagy dohány. Lottózó. Elindulok arra, amerre egy közértet sejtek. Ha még megvan. Ha még megvan, senki nem hívja így. De ha még megvan, lesz benne újság a papámnak.
Meleg van és csönd, egyik sem jellemző, a meleg az évszak, a csönd a környék miatt. De az is jó volt, emlékszem egyszerre, amikor fáztunk és folyton tülköltek az autók, és családi veszekedésektől zengett a lakótelep. Nekik persze nem volt annyira jó, gondolom, hogy nem, bár akkor minek csinálták? Ezt akkor gondoltam.

Lehet, hogy vasárnap nem is jelenik meg újság?

A játszótér is megvan, de semmi abból, ami rajta állt. Most EU-konform. Szülőként ennek csak örülök. Csoda, hogy mi túléltük – ezt inkább ironikusan szokás emlegetni. Apám is itt játszott, néha elmeséli, melyik lányhoz melyik fáról melyik erkélyre másztak fel. A keresztapám vitába száll vele, nem úgy volt, mert a Pankáék a 33-ban laktak. Ha a papám itt lenne, újabb front nyílna, de ő várja a sportsajtót.

Virágillat. A régi jól ismert utcát végig virágágyások szegélyezik, amennyire én meg tudom ítélni az ilyesmit, szépen rendben van tartva. Úgy rémlik, annak idején ez elképzelhetetlen lett volna. Hogy ne túrják össze, tépjék ki, tegyék tönkre legkésőbb harmadnap. De ezt a végeláthatatlan virághalmot, ezt a megannyi apró piros, sárga és lila fejecskét úgy tűnik, túl nagy munka lenne szétbarmolni. Lehet, hogy fel sem merül. Tényleg finom az illatuk, keveredik ugyan a levegőbe más is, jóval ismerősebb szagok, de a virágoké vitathatatlanul otthonosabbá teszi a környéket. Nekem e nélkül is otthonos volna, makacsolom meg magam a szürkére és büdösre mindig romantikusan tekintő kelet-európai középkorúak duzzogásával, nekem ezek nélkül is, ismétlem, mert nincs, aki felelne.

Amikor nálam vannak a gyerekek, nagy örömmel szaglásszák. Inkább csak a nagyobbik, neki van elképzelése arról, hogy a virág, mint olyan, jó illatú, azt is megszagolja általában, amin az égvilágon semmi nem érződik, a kicsi meg utánozza. Tetszik nekik a hely. Kérdezgetnek: és hova jártál oviba? De ott is volt kismotor?

A közértben nincs újság. Próbáljam meg amott. Amott van, de sport nincs. Pedig én haza nem megyek nélküle, ha a tíz körmömmel kell is felásnom őseim földjét, ennyivel tartozom a papának, ennél kevesebbel nem kerülhetek a szeme elé.

– A Laci vagy? – A melegítő felső is ismerős és az arc is, pedig ezt az arcot még soha nem láttam. Ismertem egy arcot valamikor régen, amelyik hasonlított erre, de ez szottyadtabb, elgyötörtebb. Laci az apám. De nem vele kever össze, csak a nevünket keveri, mindig is keverte, vagyis általában én ugyanúgy Laci voltam neki, mint az apám. – Vagy a Zsolti?

Megkérdezi, hány gyerekem van már. Kettő, felelem, az egyik három, a másik öt éves. Gratulál. Hát a Feri bácsi? Dialízisre vár. Most jött le egy újságért. Ott egy trafik, a 33 aljában, tudod, ahol a Panka néniék laktak. Tudom. Mennyi is vagyok már. 38. Az igen. Telik, bólintok. Valahogy mostanában van a születésnapom, nem? Húsz éve nem látott, két perce még a nevemet se tudta, és most emlékszik, mikor van a születésnapom. Azt mondja, egy kor felett az ember már a saját születésnapját is csak a gyerekek miatt ünnepli. Szépek ezek a virágok, bökök feléjük, amikor már nem tudok mit mondani. Megrántja a vállát kissé, meg bólogat is ugyanakkor. Szóval akkor a család jól van. Jól van, felelem. Az jó, az egészség a legfontosabb. Meg a család.