#111

A konyhában ülve pattintgatjuk fogunkkal a szotyolát és a tökmagot, a tévé az ablak előtt, labdarúgó nb1. Megegyezünk benne, hogy az mégse normális, hogy a munkaórákon túl eltöltött életünkben is szünet nélkül azon járatjuk az agyunkat, mit lehetne csinálni még. Nem a kiteljesedéshez, viccelsz, bolondozol, hanem mit lehetne dolgozni, még. Középkorú városi férfiak vagyunk széles körű ismeretekkel: kenjük-vágjuk a csökkentértékűség-szégyen sémát, valamint a tükörszélsők szerepét a modern futballban. Nem is csodálkozunk rá egymásra, egymás gondolataira, hogy mennyire hasonlóak, mert nincs ezen csodálkoznivaló, ahhoz túl hasonlóak vagyunk, iktatjuk, hogy igen, ugyanazt a malmot tapossuk. Itt ülünk 44 évesen és még a búcsúzás előtt ismét ezzel lesz tele a fejünk. Ezzel a méggel. Ezzel a kell-lel.