#42

Nem lehet írni.

Én ki nem állhatom ezt a túltolt szubjektivitást. Megpróbálom ezt másképp: tehát én gyűlölöm az Én-t. Nem magamat, vagy hát magamat is néha, de ennyire nem csapnék a közepébe, (lám alig kezdtünk bele, rögtön itt egy leleplezés, mint amikor valaki annyira próbál nem beszélni egy konkrét dologról, annyira igyekszik kerülni a témát, mint egy a szeme felé meredő tüzes piszkavasat, hogy nem tud nem arra a dologra koncentrálni és rögtön az első adandó alkalommal világba kiáltja: na és, kimondtam, tessék!, de lehet, hogy még csak adandó sem kell, megadja ő magának, a vas meg áll ki a fejéből), azt utálom, amikor: Én! Én! Én!

Hát lehet, hogy ez a bekezdés ilyen formában nem annyira hiteles.

Hányszor lehet büntetlenül újrakezdeni?

Én elhiszem, és nem csak bemondásra, hanem megvan a keserű tapasztalatom, hogy minden egész eltörött és száz éve szilánkokat nézegetünk műértően. Ugyanakkor attól félek, hogy ez a kor nem azért használ fragmentumokat, mert minden ennél nagyobb egységet tagad, hanem mert ennyit tud. Kellő fantáziával, retorikai készséggel bármilyen dirib-darabok közé szónokolhatunk holmi kötőanyagot. De ki merné azt mondani, hogy a Don Quijote egy szar? (Többen jelentkeznek.) Akkor legalább: hányan tudják helyesen leírni Google nélkül?

Megvan! Amit gyűlölök: Te! És egy kicsit az Én.