#47

Értem én, hogy csak a tudatom kivetülése, de hogy kerül oda? És egyáltalán mi az ott a kép szélén, lélek vagy szürke gém?

Egyszer egy herceg mezítláb kelt át a befagyott tavon, mert a túlparton Istent vélte látni. Az út alatt véresre vakarta a lábán a megbánást. Valahogy csomót kötött a félelmére és azt gondolta, ha nyomorék lesz is, válaszokat akar erre a hátralévő kevés időre. Megérkezett, leült Isten elé, de az nem szólt egy szót sem. A herceg kétségbeesetten fürkészte a tekintetét, amelyet az nem is rá szegezett, hanem a feje mellett a távolba, ahogy a sértődött nők szokták. Azóta is ott ülnek, némán. A herceg már nem fél és a kétségbeesése is elapadt. Visszamenni nem tud, nem is volna miért. Rájött, hogy nem is olyan kevés az idő, ha az ember reményvesztett.

Most mondhatnánk, hogy kár volt meglátnia. Pedig kell legyen valami, ami akkor is létezik, ha nem nézünk oda, még ha nem is feltétlen az Isten.