#57

Úgy voltak az isteni gondviseléssel mindketten, hogy ha van, ha nincs, azért jó, ha van. Egyfajta biztonságérzet, korlát, vagy azért, hogy határt szabjon, vagy azért, hogy belékapaszkodva segítse a haladást, illetve hogy ne essünk le a függőhídról a mélybe és zúzzuk szét az istenfélő arcunkat. Meg aztán mégis jobb, ha más végzi el a piszkos munkát. Aki kardot fog, kard által vész el stb.

Ülnek az asztal két egymással szemben lévő oldalán, egyikük egyenes háttal, a széktámlához simulva és fél karját az asztallapon fektetve, a másik előrehajolva, a csésze mellett pihenteti összekulcsolt ujjait. Vadak néznek így egymásra, nem emberek.

„Én nem kérek számon rajtad semmit. A pokolban majd lesz, aki megtegye. És esküszöm, hogy ott fogok állni és végignézem.”

Valami Ennio Morriconét képzelek hozzá, a vészjóslóbbakból, de dallamos is legyen egyszersmind.