#66

Mosogatás közben, épp egy recés élű kést súroltam, belevágtam az ujjamba, de nem kezdett el vérezni. Megálltam, leöblítettem az ujjamról a habot, hogy egyértelműen lássam, ha elkezd serkedni a vér. Arra gondoltam, biztos idő kell neki. Addig nekem is van időm kigondolni, mit fogok tenni, ha megtörténik, mert megtanultam milyen fontos, hogy megfelelően reagáljunk krízishelyzetekben, figyeljük meg, milyen érzeteket hív elő bennünk, figyeljük meg ezeket az érzeteket, mintha nem is a mieink lennének, csak egy vendég, közben ha folyik a vérünk, nyilván állítsuk el, de az érzetek!, azokhoz menjünk igazán közel ésvagy már csírájában érjük tetten a közelgő pánikot, hogy ne legyen ideje kibukni, mint a vérnek. Aztán beláttam, hogy innentől azért nekem már kevés lehetőségem van, a vágást megejtettem, gondolatokkal nem tudom visszatartani a vért, szóval valami legyen most már. Még egyszer hideg víz alá tartottam az ujjam, nem igazán tudom, minek. Megfigyeltem közelről, szépen látszódott a vágás nyoma, de vér semmi. Ezért aztán úgy határoztam, hogy ez több szót nem érdemel és folytattam a mosogatást. Csak amikor a serpenyőhöz értem, amiből előbb kiöntöttem egy dunsztosüvegbe az olajat, amiben a virsli sült nemrég, majd erősen meg kellett markolnom a nyelét, mert az eddigi bögrékhez és evőeszközökhöz képest súlyosabb volt, akkor bújt elő egy csepp vér. Szóval ilyen, amikor késik, gondoltam.