#94

Azonnal láttam, hogy túl sok penészölőt szívott. Mostanában sokat járt össze azzal a rákosszentmihályi data-scientisttel, aki megrögzötten állítja, hogy a penészölő hatása alatt képes kommunikálni Mark Fisher szellemével. Fisher, Wallace, Kobain – ahányszor lelkesen belevetettük magunkat valami nagy koponya gondolataiba, aki láthatóan valami rendkívül fontos dolgot fedezett fel az életről, mindannyiukról kiderült, hogy végül mégis inkább öngyilkosok lettek. Elkezdtem pofozgatni, hogy észhez térjen, de épp olyan meredten ült a heverőjén a falnak támaszkodva, ahogy az a szánkózó szoboralak a régi iskolánk előtt. Milyen lehet most bentről az épület? Vajon még megvannak a tornateremben a bordásfalak? És a mozgatható kosárpalánk? Elválasztják még súlyos függönnyel a fiúkat a lányoktól?

Idővel pislogni kezdett, az ajka szétnyílt és az apró résen át láttam a nyelv igyekezetét a szájüregben, ahogy hangokat próbál formázni. „A depresszív hedonizmust a motiváció hiánya és a levertség jellemzi. Folyamatosan annak kényszerében raboskodunk, hogy minden percben szórakoztassuk magunkat valamivel” – mormogta. Gyorsan adtam neki még egy-egy pofont mindkét oldalról, mielőtt teljesen magához tér.