#95
– Az emberrel nagyon ritkán esik meg, hogy nem történik vele semmi – harsogja okoskodva Dorottya, miközben páros lábbal ugrál a szilveszteri vacsoraasztalon. Apja épp egy Millenium Falcon alakú sültet menteget a két szőke copfját vidáman lobogtató lánygyermek csatos fekete topánja elől.
A nyugalmazott volános ránéz az órájára és elszomorodik. Az nem lehet, hogy ennyi.
– Ne sírjon, édesapám, a múltnak is megvan a maga ideje! Példának okáért az enyém: egy elhatározás, nyomában seregnyi csalódás (főként emberekben, kisebb mértékben rendszerekben); egy enyhén traumatikus és egy meglepően kellemes újraegyesülés (részleges életműáttekintés); súlyos visszalépés, majd felbátorodás; elengedés (nem teljesen önszántból); végül: lencsesaláta. Ugye, hogy jó ötlet volt a naplóírás!
Majd így folytatja, végre magyarázatát adva a családi ünnepen jól láthatóan túlmutató kedélyállapotára:
– De tudja hát meg, édesapám, hogy ettől a naptól nem számolom! Elrendelem a felszabadulást! Később még mindig dönthetek úgy, hogy másképp döntök.
Apja vonakodik. Csöndben szerpentin hull a tányérjába.
– És a szép új füzeteied?
– Pokolba velük. – Majd helyesbít: – Jók lesznek krumplipucoláshoz.
– Akkor tehát ez az új elhatározás?
Dorottya abbahagyja az ugrálást, hogy olyan arcot vágjon, mint aki most tudta meg, hogy mindezt neki kell majd felsöpörni.
– Meglehet. De úgy is jó. Ugye úgy is jó lesz, édesapám?