#102

Épp végzett a teljesítményösszegző mutatók táblázatba rendezésével, amikor meglátta a hírt, hogy újra Budapesten lép fel a Guns N’ Roses. Felidézte tizenkét éves önmagát, ahogy bőrig ázott a régi Népstadionban, amikor először látta őket. Aztán azon kezdett gondolkodni, vajon a régi barátok közül hányan engedhetik meg maguknak jelen helyzetben, hogy jegyet vegyenek a koncertre.

Majdnem biztos volt benne, hogy elsírná magát a Sweet Child O’ Mine alatt. Tán már csak azért is megérné kicsengetni a negyvenezer forintot, hogy beborítsa ez az érzés, a lénye mélyére nyúljon és amikor feltépi, amit ott talál, zokogjon, ahogy évek óta nem engedik zokogni az érzelmeit letompító gyógyszerek.

Elképzelte, hogy a backstage-ben arról mesél a tagoknak, mennyit jelent számára a zenéjük, hogy ezeket a dalokat ma hallva kataklizmaszerűen önti el az elmúlás elkerülhetetlenségének tragikuma. De hogy félre ne értsék, nem azért, mert felettük járt volna el az idő, hanem ahogy a gyerekkori emlékek felszínre törnek, tisztábban, mint az üde kék égbolt, attól válik zsigeri tapasztalattá az elmúlás.

Mire Slash azt feleli:
– Hát, még itt vagyunk.