#104

– Igaz vajon, hogy az emberek alapvetően nem változnak? – kérdezte. – Biztos vannak olyan vonások, amik egész életünkre megmaradnak, a jellemünknek olyan mélyen beágyazott, mondhatni eredendő összetevői, amiktől ha készakarva dolgozunk is rajta, akkor sem tudunk megszabadulni, mint a szemünk színétől vagy az orrunk méretétől. Mégis azt gondolom, hogy az ember a mindezen kívül eső keretek között nagyon is változik. Ez nem döntés kérdése, csak sodródik és egyszer már egész máshol találja magát. Azt hiszem, én rosszabb ember vagyok, mint aki voltam.

– Dehogy vagy rosszabb, csak… – De megint túl sokat molyoltam azzal, hogy a megfelelő választ adjam, hogy azt mondjam ki, amit tényleg mondani akarok és az ne hangozzék banálisnak, mert nem várta meg, amíg szóra nyitom a számat, látta rajtam jól, merre kanyarodnak a gondolataim és megelőzött:

– Ne gyere nekem a körülményekkel!

Túl jól ismerjük már egymást. Gyerekkorunkban nem tudtunk elbújni úgy, hogy a másik meg ne találja azonnal. Később ha valamelyikünk hazudni próbált, azonnal lelepleződött és akkor ott tudta is ezt.

– Ha rossz ember lennél, nem tudnál róla.

Világos volt számára is, hogy valamit mondanom kellett. Ezzel együtt elégedettnek tűnt a válasszal és ezt igyekezett azzal meghálálni, hogy hisz nekem.