Minden egész – regényrészlet (1.)

Kikeresik a táblán, hogy melyik vágányra érkezik Réka vonatja, majd sietve
megcélozzák azt; elvileg ebben a pillanatban fut be a szerelvény. Mire odaérnek, az
utasok már lekászálódtak, komor tekintetű emberek kerekes bőröndöket húzva
maguk után sietnek az utcára nyíló kijárat felé. Mire észreveszik Rékát, már alig hat-
nyolc méterre van tőlük egy hatalmas és jól láthatóan a teljesítőképessége határáig
kitömött sporttáskával a jobb vállán.

Judit megöleli a lányát, aki kissé zihál. Most veszi észre, hogy egy szál tulipán van
a bal kezében.

– Nahát! És ez?

Mintha Réka is csak most venné észre, hogy csakugyan egy szál virágot hurcol
magával.

– A vonaton nem tudtam belegyömöszölni a kukába, keressünk egyet, hogy ki
tudjam dobni végre – feleli. Megöleli Milost is, majd a tömeggel együtt elindulnak a
kijárat felé. Réka fel is fedez egy szemétgyűjtő kosarat néhány lépésre a vágányt
lezáró ütköző után, egy konténerféléből működő átmeneti jegypénztár sarkában, és
mintha csak egy, az állomás büféjében árult péksüteményhez kapott, de már
feleslegessé vált és gombóccá gyűrt, zsírfoltos papírzacskó volna, beleejti a virágot.
Míg elérnek az autóhoz, anyja többször is próbál érdeklődni a tulipán története
felől (nőnap lehet?), de az utolsó levegővételnél rendre megfutamodik. Milos viszont
nem tart a lánytól, s már a kocsiban ülve rákérdez, szinte mellékesen:

– Mi bűne volt annak a virágnak?

– Be vagytok kötve? – vágja rá Judit, mert valamit mondania kell.

Réka fölényesen válaszol, ragyog belőle a magabiztosság:

– Arra emlékeztetett, hogy az emberek a társadalmi nemekről alkotott elképzelései
még mindig kétszáz évvel vannak lemaradva a jelen valóságához képest.

Milos félig fordul csak hátra a két ülés között a lány felé, kérdését az anyjához
intézi:

– Mit mond a zoomer? 

– Hogy társadalmi nem – feleli Judit.

– És te ezt hagyod?

A nő idegesen megvonja a vállát. Mindig érezte, hogy ezek ketten egy légtérbe
zárva életveszélyesek, az azonban a várakozásait is felülmúlta, hogy még a
parkolóból sem jutottak ki, máris egymásnak feszültek.

– Elpoénkodhattok ezen a korosztályoddal, de egyre többen ismerik fel, hogy a
fennálló rendszerek nagy része, ha más-más szempontból is, de romlott és
igazságtalan – mondja Réka. 

– Általában azok tartják igazságtalannak a fennálló viszonyokat, akik képtelenek
megfelelni azoknak. Az ilyenek indítanak mozgalmat a többi vesztessel együtt azt
hangoztatva, hogy a rendszer a rossz. És a vesztesek mindig többen vannak.

– Tudod, nagy szerencse azért, hogy a világot már nem sokáig igazgatják az ilyen
középkori leletek, mint te – mondja Réka. – A változás a sarkon ólálkodik.

– Tisztában vagyok vele, hogy már elő is bújt. És azt tanítja az embernek, hogy
sokkal többet foglalkozzon önmagával. De amit eddig adott, az önzőség felett érzett
bűntudat.

– Nonszensz – mondja Réka. – A mentális problémák döntő többsége a rendszer
hibáiból fakad. Ezt kell tudatosítani az emberekben annak érdekében, hogy az egyén
ne legyen magára utalva, ne hibáztassa magát olyasmiért, amiről nem tehet. 

– Én valahogy mégis hajlanék rá, hogy az egyén felelősségére helyezzem a
hangsúlyt, mint arra az absztrakcióra, amit rendszernek nevezel – mondja higgadtan
Milos. – Mégiscsak előbbi hozza létre utóbbit. Nehezen fogadom el, hogy a
rendszernek volna olyan tudata, motivációja és célja, ami független a benne
résztvevők tudatától, motivációjától és céljától. Hiába, az ember egyik primér
mozgatórugója mégiscsak a felelősségre vonás elkerülése, a minden tényszerűséget
felülíró hit abban, hogy ő nem tehet semmiről. Nem lusta, nem ostoba, nem gyarló.
Lehetne jobb, ha hagynák. 

– Az ember védtelen.

– Az ember egy darab szar.