#12
Voltam már felelősségteljes felnőtt, nekem ne mondja senki, hogy az egy életcél. Ritkán mond vigasztalót, valahogy sosem azt, amit akkor kellene, amivel akkor segítene, mintha valami feszélyezné, mintha kényszer ülne rajta, hogy mindenáron elviccelje inkább és olyankor (általában) eléggé megbánt, de ezt nem veszi észre. Mindenesetre ez kevés ahhoz, hogy ne rajongjak érte.
Vékony ajka csókjában ott remeg a riadtság, de közvetlen mögötte már a kíváncsiság lép a sarkára. Elnyújtjuk a pillanatokat, hogy biztosan legyen mit megtagadni. Komótosan, hang nélkül sóhajt, ahogy eltávolodik az arcomtól. Nem kérek elnézést. Nem jó, ha az ember hozzászokik, hogy megbánjon minden szót, ami kicsit is a szíve tájékáról származik. Az mégiscsak az irodalom halála volna, és akkor keveset mondtunk.