Ezek a könyvek mind csak tárgyak. Nem én vagyok, nem a múltam és semmikép nem a jövőm. Nem egy élet gyűjteménye, nem vagyok gyűjtő, olvasó vagyok; hol van az megírva, hogy papírokat kell felhalmoznom faltól falig, padlótól plafonig. Ha én Nagy Testvér volnék, kiirtanám a hol van az megírva fordulatot, amiért azt sejteti, hogy ami meg van írva, az ezzel szentesítve van és ami szent, az sérthetetlen. Előbb az írott szó szentségét szüntetném meg, aztán a szent szó sérthetetlenségét. Kinyilatkoztatnék, eleinte szóban, aztán már csak képekben és rövid videós formában terjeszteném törvényeimet az újpogányok között.

Nem értem, mi baja az AI-nak az emberi szemmel. Sorozatban próbálom ki a képgenerátorokat, precíz szőrszálak a felkaron, feszülő inak és homlokráncok finom hullámai, de a szem: szétnyomott bogár. Akad, amelyik ijesztő, mások kifejezetten viccesek. Adná magát, hogy előhozakodjunk a lélek tükre fordulattal, hogy – mutatóujjunk bölcsen felfelé tartva – ugye, hogy ugye. Ehhez kapcsolódik a számos egymással nem rokon magyarázat közül a számomra legkedvesebb, miszerint minden mást is ilyen szarul alkot meg, csak azokra ráfogjuk, hogy szódával elmegy – de a szem nem megy el, ott lehull a lepel. Ezzel együtt mégiscsak tetten érhető itt valami fenyegetettség, tudniillik a jobb programok már sunyítanak: szemérmesen lebukó tekintetű alakokat rajzolnak! Itt…

Ők megérzik ezt, akik nem használnak szavakat, azok más nyelven értenek, ő pedig azt szűrte le, hogy már nem akarom őt, hogy teher a számomra, és az egyetlen, amit ebben a helyzetben tehetett, hogy meghalt. Felszállt kisállatlelke a vasúti szerelvényre és elutazott. A tetem kiemelése és elföldelése, a szoba adott sarkának átrendezése, egyéb pótcselekvések mellett az tűnt igazán felszabadítónak, hogy végre újra okom támadt magamba fordulni. Egy napra megint az lehettem, aki vagyok, az a szomorú kisgyerek, akit az elmúlt években a sikerközpontú gondolkodásra nevelő webinárok és életsegítő könyvek elnyomtak.

Újabban nem utálom annyira a 90-es éveket. Kezdem belátni, hogy nem volt az egész egy posvány, csak én néztem rossz irányba. (Lehet, hogy az Oasis miatt. Nekem ők teljesen kimaradtak, valami fogalmam volt róluk, de ügyet se vetettem. Mire felfedeztem, mit tudnak, már arab kézen volt City.) Túlexponált emlékek, amiknek utólag mesterségesen adunk mélységet. Jól van ez így, aki tizenévesen mélységekkel foglalkozik, az egész életét fekete-fehérben fogja végignézni. Mire ezek a képek eljutottak a laborba, a világ összes esője rázúdult Közép-Európára, előkerültek a viharkabátok, a fotósok pedig a Duna-parton keresik a következő pályázat nyertes munkájának témáját. Én is lőttem egy képet egy fekete fellépőruhába öltözött nőről, aki egy tevét terel…

Végül is, ha már idáig eljutottunk, lehet, érdemes volna felülvizsgálni ezt-azt, gondoltam végig éjjel kettőkor a McDrive előtt, ahol nem akartak kiszolgálni minket, mert gyalog érkeztünk, ezért elkértük a hotel recepciósának biciklijét és úgy mentünk vissza, de a fagyi addigra elfogyott. Az a vicc, hogy amúgy kalkuláltam érzelmekkel, ha nem is pont így, nem ilyen irányokból és -ba, ebből hát kialakult némi pislogás. Hogy emberek komolyan ilyen energiák között élik az életüket? És bár engem csak erre a kis időre vettek be maguk közé játszótársnak, de azonnal kényelmetlen érzések nélkül kezdtem gondolkodni a kapcsolódás kifejezésben, működésbe léptek rég sufniba vágott eszközök, életre kelt papír és tégla, a nyár utolsó szikrái…

A konyhában ülve pattintgatjuk fogunkkal a szotyolát és a tökmagot, a tévé az ablak előtt, labdarúgó nb1. Megegyezünk benne, hogy az mégse normális, hogy a munkaórákon túl eltöltött életünkben is szünet nélkül azon járatjuk az agyunkat, mit lehetne csinálni még. Nem a kiteljesedéshez, viccelsz, bolondozol, hanem mit lehetne dolgozni, még. Középkorú városi férfiak vagyunk széles körű ismeretekkel: kenjük-vágjuk a csökkentértékűség-szégyen sémát, valamint a tükörszélsők szerepét a modern futballban. Nem is csodálkozunk rá egymásra, egymás gondolataira, hogy mennyire hasonlóak, mert nincs ezen csodálkoznivaló, ahhoz túl hasonlóak vagyunk, iktatjuk, hogy igen, ugyanazt a malmot tapossuk. Itt ülünk 44 évesen és még a búcsúzás előtt ismét ezzel lesz tele a fejünk. Ezzel a…

Ettől a historizáló stílustól nekem a köszvényem is kiújul. Most nézd meg, mennyivel jobban elférnek a fények ezen a felén. A lány is majd ide érkezik, tavaszi szünet jön, benne lesz a regényben, de most még előtte vagyunk; holnap ilyenkor édesanyja és annak barátja a falatozónál várja. Éjjel az aluljáróban szelfizünk, ügyelve, hogy látszódjanak az üvegek is. Örülünk egymásnak, csak kár, hogy ilyen retkes ez a város. Innen nekem 1 óra 44 perc az út Dabasig, miközben az egész nem több 40 km-nél. Először nem is értettem, mit ír össze a menetrend, azt hittem, felmegy Vácig és ott megfordul. Egy élet filmje lepörög ennyi idő alatt, főleg, ha frissek az…