Hogy én mit keresek hétköznap éjszaka egy vonaton, azt tudom. Tudom, hogy nem szokásom ez, így alakult, rendhagyó az alkalom. De mit csinál ez sok mindenki rajtam kívül? Mindenkinek nem lehet rendhagyó. Nem lehet a rendhagyót rendszeresíteni, hiszen. Ez volna a normális, hogy ilyenkor?! Kulturált megjelenés, magabiztos jelenlét. Szóval józanok. Mennek. Hova? Ketten a középből felsővezetővé válás előttük álló lehetőségeit tárgyalják meg (csütörtök éjjel józanul egy vonaton!), hallhatóan nem teoretikusan, hanem mint ami épp aktuális. A kalauznak fogalma sincs, lesz-e átszállás Kőbányán, egyikük meghallja és készségesen már keresi is nekem a telefonján. Lesz. Átszállás után meg ez a másik, cipőt le, papírzacskóba rejtett péksüteményt és palackozott üdítőitalt elő, füles a…

Riadt madárhang az erdő felől, sötét van, egyedül a vízközmű-szolgáltató bejárata feletti lámpa világít. Dermedten néz szét maga körül: Hová tűnt mindenki? Az utolsó kiáltások visszhangjai még itt vibrálnak körülötte, az esőáztatta kabátok szúrós szaga sem szállt még fel. Mintha mindenki csak a tulajdonságait küldte volna el maga helyett, de már azok is sorban elhagyják az emlékezettel befogható időt. Maradt még pár oldal üresen a naplómban, O. erőlteti, hogy írjak valami újat. Persze ne ilyet, ne ilyen rémálomszerűt, hanem szépet, valódit, gyerekek a kertben, szülők támogató környezetet teremtenek, a felnőtt fogszabályzóktól rendezett mosolyok fültől fülig érnek, karok ölelik egymást, a bőrök simák és a testek szerethetőek. A világ egy gesztenyefa…

Ügyetlenül tartottam a több mint ezer oldalas könyvet a két hüvelykujjam tövében, a mutatóujjal közösen bezárt Nike-pipa mélypontján a hétvégi kertrendezés nyomában kialakult halványpirosan nedvedző sebek miatt, amiket a nap folyamán Bepanthennel kezeltem le, ha épp eszembe jutott és amik szinte felajánlották magukat a lapéleknek, mintha valami halálraítélt kacérkodna perverzen a hóhérbárddal. Megcsúszhatott az ujjam, ahogy lapoztam és hirtelen felgyűrtem a papírt egy kis helyen a sarokhoz közel. Szakadás nem keletkezett, de gyűrődés keltette csíkok igen. Próbáltam ezeket óvatos ellenirányú hajtással semlegesíteni, ami persze sosem lehetséges igazán, az embernek mégis ez jut eszébe elsőnek. Aztán még mindig óvatos mozdulatokkal simítottam kettőt a papíron, végül is sikerült valamelyest mérsékelni a kárt.…

(Korábbról) Regényötlet: egy csapat gyerek A legyek urán felbuzdulva megszökik az őket nagymamáknak lepasszoló, “énidőt” mantrázó szüleiktől és megtámadnak egy gyerekmentes pihenést kínáló wellness hotelt. Mai update, hogy egy kis részt meg is írtam belőle. Ferike gyújtó hangú beszédet mond a forradalom előestéjén: “- Úgysem sikerülhet – lógatta orrát Bencus.Ekkor Ferike méltóságteljesen felé fordult, majd közelebb lépett hozzá. A másik két alsós azonnal összébb húzta magát a hintában, megszokták már a nagyszünetekben, hogy ha nagyok közelítenek hozzájuk, abból pofon lesz, vagy jobb esetben a tízórai elkobzása.Ám Ferike szeretetteljesen megérintette a cipőjét bámuló Bencus vállát és így szólt hozzá meleg, bölcs hangján:– Bencus, ugye tudod, hogy ez a gondolat a fejedben…

Nemrég a fényképésztől sikerült téves kódot kapnom, így a sajátom helyett valaki más elkészült fotóiba tekinthettem bele. Megnyugtatott, hogy a jól sikerült képek aránya nála sem volt magasabb, mint nálam szokott lenni. A próbálkozásaink és félrecsúszásaink meglehetősen hasonló tendenciát mutattak: elsietett blendebeállítással lőtt budapesti esték, a tekintetről a gallérra csúszott fókuszú portré, illetve ezek mellett néhány elfogadhatónak mondható tájkép, a mozdulatlanságukkal biztonságot nyújtó dombok és hidak. Az egyik portrén különösen megfigyeltem a színeket, a fehér nyak ívét, a fül mögé kanyarodó fekete tincseket, a szemüveglencsén át a pillák köré gyűlt lilát. Számos lehetőség kínálkozik belesni mások életébe, ezek egy jelentős része direkt e célra jött létre, hogy nézzük, lessük, kövessük…

– Igaz vajon, hogy az emberek alapvetően nem változnak? – kérdezte. – Biztos vannak olyan vonások, amik egész életünkre megmaradnak, a jellemünknek olyan mélyen beágyazott, mondhatni eredendő összetevői, amiktől ha készakarva dolgozunk is rajta, akkor sem tudunk megszabadulni, mint a szemünk színétől vagy az orrunk méretétől. Mégis azt gondolom, hogy az ember a mindezen kívül eső keretek között nagyon is változik. Ez nem döntés kérdése, csak sodródik és egyszer már egész máshol találja magát. Azt hiszem, én rosszabb ember vagyok, mint aki voltam. – Dehogy vagy rosszabb, csak… – De megint túl sokat molyoltam azzal, hogy a megfelelő választ adjam, hogy azt mondjam ki, amit tényleg mondani akarok és az…

Úgy tartják, az emberiség három nagy traumát élt át, tudniillik hogy 1) nem a Föld körül forog a világ, a bolygónk csak egy a megannyi csillag közül s a világon semminek nem vagyunk a középpontja; 2) a fajunk nem közvetlen Istentől eredeztethető, hanem fákon csüngő majmoktól származik; 3) nincs szabad akarat, minden döntésünk felvett szokások és hiedelmek következménye. Szorosan függ-e össze mindez az ego gyomorforgató felmagasztalásával? Ahogy az ember önmagát állítja a mindenség közepére, ahogy elhiszi, hogy teremtő erővel bír és ahogy szabadságával és döntéseivel kérkedik, az valahol mégiscsak a bukás elkerülhetetlenségét már jól tudó sereg utolsó tivornyája, a pusztulás előszelét már megszimatolt vadállat végső észvesztett ámokfutása. Belátható, ha sokaknak…

Épp végzett a teljesítményösszegző mutatók táblázatba rendezésével, amikor meglátta a hírt, hogy újra Budapesten lép fel a Guns N’ Roses. Felidézte tizenkét éves önmagát, ahogy bőrig ázott a régi Népstadionban, amikor először látta őket. Aztán azon kezdett gondolkodni, vajon a régi barátok közül hányan engedhetik meg maguknak jelen helyzetben, hogy jegyet vegyenek a koncertre. Majdnem biztos volt benne, hogy elsírná magát a Sweet Child O’ Mine alatt. Tán már csak azért is megérné kicsengetni a negyvenezer forintot, hogy beborítsa ez az érzés, a lénye mélyére nyúljon és amikor feltépi, amit ott talál, zokogjon, ahogy évek óta nem engedik zokogni az érzelmeit letompító gyógyszerek. Elképzelte, hogy a backstage-ben arról mesél a…

Messziről látszik. Az nem, hogy pontosan mi, csak hogy roncs. Rom. A szántóföld szélén otthagyva rohad. Állatok bújhatnak el benne, vagy ember is akár, de itt sokáig a széles semmi húzódik, idáig nem jön ki senki, bármilyen nincstelen is, csak hogy legyen egy lyuk, ahová bebújhat. Vagy tévedek és kijön. Meddig megy el az ember, hogy legyen valamije? Mintha kétféle rom létezne, a jó, ami végtelen mélységekbe és magasságokba enged bepillantást és a rossz, ami a létezésen túli állapot, a kézzelfogható pusztulás. Az ember abban bízik, hogy amit maga után hagy, jó rommá válik, mementóvá, képeskönyvvé, ami méltósággal sárgul meg. De a legtöbbek hagyatéka pusztán szemét. Puhafedeles ponyva, amiben ilyen…