Hét hal hevert kiterítve a pulton, pontyok. Még éltek, legalább is tudtak magukról. A pontyban az is jó, hogy pontszemében nem látszik se félelem, se tudatlanság, az ember mégiscsak könnyebb szívvel gyilkolja meg. A sor nem volt hosszú, de ilyenkor ez a pár kóbor lélek is sok. Nagyapjuk korabeli béleletlen szövetkabát, leszakadt gombok helye, a galléron a hajnali utcán állva legurított keserű kávék hagyta folt. Hárman, nem: négyen előtte. Többen nem is fértek volna be. „Fogyassza felelősséggel, a lélekvándorlás elvi lehetőségét vizsgáló szakbizottság 2467/3. határozata szerint e ponty kifejezéstelen tekintete mögött akár édesanyja vagy más közeli hozzátartozója is létezhet.” Jobbról a második csap egyet nyálkás alsó testével, önkéntelen rángásnak tűnik,…

Az öreg Sántha azzal nyitott mindenkinél, hogy a Zoltán papa megfigyelte őt az ötvenes évektől kezdve, tulajdonképpen ameddig erre igény volt. Ezt mondta jónapot helyett is. Persze mondott az mindent, senki nem vette komolyan. De most állítólag a gyerekek kikérték az aktákat és kiderült, hogy tényleg. Hogy konkrétabban mi volt az aktákban, azt nem mondták. Sántha a hátsó udvart kaparta világ életében, meg etette a tyúkokat, ezt figyelte meg tehát a Zoltán papa, erre volt igény a rendszer részéről és ez a rendszer tervezett százötven évre. Jelentett itt edző, énekes, filmrendező, jelentett Zoltán papa. Gyermekei megrendülten néznek maguk elé, sírás nincs, vagy már nincs, a poszt-sírás állapotát olvasni ki a…

Várom, hogy az önműködő ajtó önműködésbe lépve becsukódjon mögöttem. Alig férek fel a metróra, de nem is baj, nem szeretek belegázolni az embersűrűbe. Ez talán még a szorongásokból maradt vissza. Bár ha belegondolok, a tömegtől speciel nem is rettegtem soha, most is egyszerűen kényelmesebben érzem magam, ha nem tűnök a részüknek. Plusz a szaguk. Az ember tényleg egy vírus. Becsukódik, hátradőlök. Ő sose dől az ajtónak, zavarja, hogy kinyílhat. Ahogy a föld is alattunk, mondtam erre néha, még ha nem is hitte egyikünk sem, hogy ez a kettő kábé ugyanaz. Mégis, egy ilyen gúnyos válasz épp elég volt, hogy idővel kiépítsen benne valamiféle gátat, ha ismét szóvá akarta tenni. Olyankor…

Az akvárium mellett rozoga fali vitrin, San Remo tölgy színű összeállítás (fényes ajtófrontok! rejtett fogantyúk!). Vékony vázán narancsszín mappák tömörülnek. (Még nem érkezett értékelés a termékhez.) Félik-e ők ketten e roppant papírrengetegnek rájuk omlását? Ha nem volt korábban, ki ezzel ijesztgesse őket, akkor aligha. Nem, ők ketten annyira nem láttak még semmit a világból, hogy félniük is alig van mitől. Én pedig kitartóan dolgozom érte, hogy így is maradjon. A puha, masszív test szálkát szinte egyáltalán nem tartalmaz; tápértéke tíz-, néha húszszorosa más fajtákéhoz képest, egyetlen kifejlett példány egész házsorokat képes ellátni. Már ha bárki osztozna benne szomszédjaival. Egy átlagos család akár két hétig is eheti. Éppenséggel ne gondoljunk bőséges…

A nagymutató tempójára hullik a vakolat, lassú másodpercek, gyors órák, pohár víz az asztalon, a flakon címkéje szerint gondosan választott aromák, ha felemelném, ott maradna egy majdnem teljes kör, vékony, mint az a szál, ami összetartja ezt az egészet. Nem mozdítom, ha hozzáérne a fogamhoz, szemfog, a hármas, a bal oldalon, a fél fejem hasogatna tőle. Nem jutok beljebb, közelebb, nem leszek egész én se, az a halál volna, elkerülhetetlen, de elvárhatónak mégse mondanám. Nincs sírás, hagyjuk is ezt. Nem igaz, hogy megkönnyebbült volna. Nem állítom, hogy aki ilyet mond, az hazudik, nem látok mások fejébe. Ő mindenesetre teljesen őszintén, természetesen, emberi ösztön, ledermedt, halálra rémült. Szerintem mégiscsak sírt, legalább…

Elindulok egy újságért a papának. Megyek lefelé a lépcsőházban, kilépek a kapun. Kicsit nézelődöm, valaha megszokott látvány. Próbálom megszokni, hogy ezentúl megint ez lesz. Ez a része jó. Aztán rájövök, hogy fogalmam sincs, merre induljak. Hol vesznek itt az emberek újságot? Évek óta abba se gondoltam bele, hogy egyáltalán van még, aki vesz. Pedig kell lennie. Feltúrom az emlékeimet, de annyi minden változott. Nem, annyi minden azért nem változott. Hajdani hírlapos bódék helyeire emlékszem, de azok már nincsenek meg. Nincs a helyükön semmi. Vagy van, de nem az. Vegyes vagy dohány. Lottózó. Elindulok arra, amerre egy közértet sejtek. Ha még megvan. Ha még megvan, senki nem hívja így. De ha…

(1) Egy puskagolyó körülbelül 6-800 méter per szekundum sebességgel halad át az ember agyán. Nem, annyi a kilövési sebessége, de lényegesen le kell lassuljon, amikor befúródva a koponyába, nem, várjunk, ha valaki a szájába veszi a puska csövét, akkor ott a puhább szájpadlás bizonyára kisebb ellenállást tanúsít, vagy mégsem, hiszen a hús mögött ugyanúgy a koponyacsontot kell áttörni, akkor viszont nem hogy nem kisebbet, de még talán nagyobbat is… Eh, mindegy, szóval a csóka szájba lövi magát, a golyó áthasítja a fejét, hátul távozik és… Terrence maga mögé nézett, a behatolásra váró sima falat tervezte gondolkodó arccal szemügyre venni, de egy vakító fehér ing, a gallérja köré tekert kék-fehér haránt…

(In A fiúk nem sírnak, 2013) Ha megengedik, idéznék: „és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,már azt, hogy minden kép és költemény,azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét,a lepke őt és mindhármunkat én.”(Szabó Lőrinc) Illetőleg: „A lehetetlen nem létezik.”(David Beckham) Maurits Cornelis Escher Úr saját keze közé! Mélyen tisztelt Escher Úr, illetve mindenki, aki e sorokat valaha olvasta, vagy olvasni fogja! Bizonyára nem okozok kényelmetlenséget önnek azzal, hogy levelem magyar nyelven írom, hiszen mint minden a tudomány, vagy a művészet terén kimagasló férfiember, felteszem, ön is bír némi magyar felmenőkkel (amennyiben mégsem, úgy szégyellje magát). Tisztelt Escher Úr! Figyelem már egy ideje. A művészetről és filozófiáról alkotott gondolatai, hogy azt…