Ezek a könyvek mind csak tárgyak. Nem én vagyok, nem a múltam és semmikép nem a jövőm. Nem egy élet gyűjteménye, nem vagyok gyűjtő, olvasó vagyok; hol van az megírva, hogy papírokat kell felhalmoznom faltól falig, padlótól plafonig. Ha én Nagy Testvér volnék, kiirtanám a hol van az megírva fordulatot, amiért azt sejteti, hogy ami meg van írva, az ezzel szentesítve van és ami szent, az sérthetetlen. Előbb az írott szó szentségét szüntetném meg, aztán a szent szó sérthetetlenségét. Kinyilatkoztatnék, eleinte szóban, aztán már csak képekben és rövid videós formában terjeszteném törvényeimet az újpogányok között.

Nem értem, mi baja az AI-nak az emberi szemmel. Sorozatban próbálom ki a képgenerátorokat, precíz szőrszálak a felkaron, feszülő inak és homlokráncok finom hullámai, de a szem: szétnyomott bogár. Akad, amelyik ijesztő, mások kifejezetten viccesek. Adná magát, hogy előhozakodjunk a lélek tükre fordulattal, hogy – mutatóujjunk bölcsen felfelé tartva – ugye, hogy ugye. Ehhez kapcsolódik a számos egymással nem rokon magyarázat közül a számomra legkedvesebb, miszerint minden mást is ilyen szarul alkot meg, csak azokra ráfogjuk, hogy szódával elmegy – de a szem nem megy el, ott lehull a lepel. Ezzel együtt mégiscsak tetten érhető itt valami fenyegetettség, tudniillik a jobb programok már sunyítanak: szemérmesen lebukó tekintetű alakokat rajzolnak! Itt…

Ők megérzik ezt, akik nem használnak szavakat, azok más nyelven értenek, ő pedig azt szűrte le, hogy már nem akarom őt, hogy teher a számomra, és az egyetlen, amit ebben a helyzetben tehetett, hogy meghalt. Felszállt kisállatlelke a vasúti szerelvényre és elutazott. A tetem kiemelése és elföldelése, a szoba adott sarkának átrendezése, egyéb pótcselekvések mellett az tűnt igazán felszabadítónak, hogy végre újra okom támadt magamba fordulni. Egy napra megint az lehettem, aki vagyok, az a szomorú kisgyerek, akit az elmúlt években a sikerközpontú gondolkodásra nevelő webinárok és életsegítő könyvek elnyomtak.

Újabban nem utálom annyira a 90-es éveket. Kezdem belátni, hogy nem volt az egész egy posvány, csak én néztem rossz irányba. (Lehet, hogy az Oasis miatt. Nekem ők teljesen kimaradtak, valami fogalmam volt róluk, de ügyet se vetettem. Mire felfedeztem, mit tudnak, már arab kézen volt City.) Túlexponált emlékek, amiknek utólag mesterségesen adunk mélységet. Jól van ez így, aki tizenévesen mélységekkel foglalkozik, az egész életét fekete-fehérben fogja végignézni. Mire ezek a képek eljutottak a laborba, a világ összes esője rázúdult Közép-Európára, előkerültek a viharkabátok, a fotósok pedig a Duna-parton keresik a következő pályázat nyertes munkájának témáját. Én is lőttem egy képet egy fekete fellépőruhába öltözött nőről, aki egy tevét terel…

Végül is, ha már idáig eljutottunk, lehet, érdemes volna felülvizsgálni ezt-azt, gondoltam végig éjjel kettőkor a McDrive előtt, ahol nem akartak kiszolgálni minket, mert gyalog érkeztünk, ezért elkértük a hotel recepciósának biciklijét és úgy mentünk vissza, de a fagyi addigra elfogyott. Az a vicc, hogy amúgy kalkuláltam érzelmekkel, ha nem is pont így, nem ilyen irányokból és -ba, ebből hát kialakult némi pislogás. Hogy emberek komolyan ilyen energiák között élik az életüket? És bár engem csak erre a kis időre vettek be maguk közé játszótársnak, de azonnal kényelmetlen érzések nélkül kezdtem gondolkodni a kapcsolódás kifejezésben, működésbe léptek rég sufniba vágott eszközök, életre kelt papír és tégla, a nyár utolsó szikrái…

A konyhában ülve pattintgatjuk fogunkkal a szotyolát és a tökmagot, a tévé az ablak előtt, labdarúgó nb1. Megegyezünk benne, hogy az mégse normális, hogy a munkaórákon túl eltöltött életünkben is szünet nélkül azon járatjuk az agyunkat, mit lehetne csinálni még. Nem a kiteljesedéshez, viccelsz, bolondozol, hanem mit lehetne dolgozni, még. Középkorú városi férfiak vagyunk széles körű ismeretekkel: kenjük-vágjuk a csökkentértékűség-szégyen sémát, valamint a tükörszélsők szerepét a modern futballban. Nem is csodálkozunk rá egymásra, egymás gondolataira, hogy mennyire hasonlóak, mert nincs ezen csodálkoznivaló, ahhoz túl hasonlóak vagyunk, iktatjuk, hogy igen, ugyanazt a malmot tapossuk. Itt ülünk 44 évesen és még a búcsúzás előtt ismét ezzel lesz tele a fejünk. Ezzel a…

Ettől a historizáló stílustól nekem a köszvényem is kiújul. Most nézd meg, mennyivel jobban elférnek a fények ezen a felén. A lány is majd ide érkezik, tavaszi szünet jön, benne lesz a regényben, de most még előtte vagyunk; holnap ilyenkor édesanyja és annak barátja a falatozónál várja. Éjjel az aluljáróban szelfizünk, ügyelve, hogy látszódjanak az üvegek is. Örülünk egymásnak, csak kár, hogy ilyen retkes ez a város. Innen nekem 1 óra 44 perc az út Dabasig, miközben az egész nem több 40 km-nél. Először nem is értettem, mit ír össze a menetrend, azt hittem, felmegy Vácig és ott megfordul. Egy élet filmje lepörög ennyi idő alatt, főleg, ha frissek az…

Hogy én mit keresek hétköznap éjszaka egy vonaton, azt tudom. Tudom, hogy nem szokásom ez, így alakult, rendhagyó az alkalom. De mit csinál ez sok mindenki rajtam kívül? Mindenkinek nem lehet rendhagyó. Nem lehet a rendhagyót rendszeresíteni, hiszen. Ez volna a normális, hogy ilyenkor?! Kulturált megjelenés, magabiztos jelenlét. Szóval józanok. Mennek. Hova? Ketten a középből felsővezetővé válás előttük álló lehetőségeit tárgyalják meg (csütörtök éjjel józanul egy vonaton!), hallhatóan nem teoretikusan, hanem mint ami épp aktuális. A kalauznak fogalma sincs, lesz-e átszállás Kőbányán, egyikük meghallja és készségesen már keresi is nekem a telefonján. Lesz. Átszállás után meg ez a másik, cipőt le, papírzacskóba rejtett péksüteményt és palackozott üdítőitalt elő, füles a…

Riadt madárhang az erdő felől, sötét van, egyedül a vízközmű-szolgáltató bejárata feletti lámpa világít. Dermedten néz szét maga körül: Hová tűnt mindenki? Az utolsó kiáltások visszhangjai még itt vibrálnak körülötte, az esőáztatta kabátok szúrós szaga sem szállt még fel. Mintha mindenki csak a tulajdonságait küldte volna el maga helyett, de már azok is sorban elhagyják az emlékezettel befogható időt. Maradt még pár oldal üresen a naplómban, O. erőlteti, hogy írjak valami újat. Persze ne ilyet, ne ilyen rémálomszerűt, hanem szépet, valódit, gyerekek a kertben, szülők támogató környezetet teremtenek, a felnőtt fogszabályzóktól rendezett mosolyok fültől fülig érnek, karok ölelik egymást, a bőrök simák és a testek szerethetőek. A világ egy gesztenyefa…

Ügyetlenül tartottam a több mint ezer oldalas könyvet a két hüvelykujjam tövében, a mutatóujjal közösen bezárt Nike-pipa mélypontján a hétvégi kertrendezés nyomában kialakult halványpirosan nedvedző sebek miatt, amiket a nap folyamán Bepanthennel kezeltem le, ha épp eszembe jutott és amik szinte felajánlották magukat a lapéleknek, mintha valami halálraítélt kacérkodna perverzen a hóhérbárddal. Megcsúszhatott az ujjam, ahogy lapoztam és hirtelen felgyűrtem a papírt egy kis helyen a sarokhoz közel. Szakadás nem keletkezett, de gyűrődés keltette csíkok igen. Próbáltam ezeket óvatos ellenirányú hajtással semlegesíteni, ami persze sosem lehetséges igazán, az embernek mégis ez jut eszébe elsőnek. Aztán még mindig óvatos mozdulatokkal simítottam kettőt a papíron, végül is sikerült valamelyest mérsékelni a kárt.…