Nem úgy képzeltem, mint ígéretet, hogy mégiscsak rend lehet az univerzumban, inkább mint egy lehetőséget arra, hogy időről időre kizárjam e káosz tudatát. Hogy ne tudjak róla, mi folyik odakint. Nem arról, hogy egy szebb világot teremtünk, hanem hogy elbújunk azt játszani, hogy egy szebb világot teremtünk. Lehet, hogy itt hibáztunk. Lehet, hogy itt hibáztam.

A katekumen oktatás részeként jártunk különböző emberekhez, feleslegesnek éreztük ugyan, de még nem volt betáblázva minden percünk, én kicsit élveztem is, vagy inkább csak érdeklődtem, nem rossz ez, gondoltam, megismerni új embereket, vagy ha megismerni nem is, de találkozni új emberekkel, akik mást szeretnek, máshogy gondolkodnak, másképp keverik a limonádét. Szeretnek a kertben üldögélni például. Nem tudtam eldönteni, hogy a kertje ápolatlan vagy úgymond buja. Hogy ez itt most akkor egy szemétdomb vagy természetes közeg, hogy ilyent tényleg lehet-e, ilyenben élni, ide kijárni nap mint nap és ennek örülni. És ráhagyni, a te dolgod öreg, ha neked ez tetszik, egészségedre, csak nekem ne kelljen. Aztán évek múlva azon kaptam magam,…

Létezik egy szűk periódus az ember életében, valahol a késő kamaszkor idején, de még egy fél lépéssel azelőtt, hogy belássa, előbb-utóbb kénytelen lesz foglalkozni olyan szóösszetételekkel, mint a társadalomba való beilleszkedés vagy a szerepek követése, amely periódust rendkívüli fogékonyság kísér. Amilyen zenét ekkor megszeret az ember, az egész életére vele marad és így tovább. És valamikor itt alakul ki benne egy érzés, ami csodálatos módon választ ad számára mindenre. Vagyis minden olyan kérdésre, ami abban az életkorban felmerülhet, ami persze nem valami sok, de akkor a minden. És természetesnek érzi, hogy ez a válasz nyújt ettől kezdve számára útmutatást. Ha nem is azt, hogy merre van az előre, de hogy…

Mindennek átmenetiség íze van. Mintha mindennek az lenne a lényege, hogy túllegyek rajta. Ezért folyton görcsösen sietek. Talán még mindig azt hiszem, hogy ezek amolyan kötelező körök, amik végeztével végre lehet foglalkozni az igazi dolgokkal. És amíg rajtuk görcsölök, addig sem kell belátnom, hogy fogalmam sincs, mik az igazi dolgok. Szerintem nincs olyan nagy különbség a között, amit megszerzel és amiről végleg lemondasz. Így is, úgy is egy gonddal kevesebb. Azt el lehet fogadni, hogy na, ez nincs többé. Azt nem, hogy még mindig nem értünk el odáig, mikor érünk már el odáig. Kis tételben motivál, nagy tételben agyon nyom. Érszűkület, fekély satöbbi. Soha korábban nem volt ilyen fiatal generáció…

Idő kellene még, sok, hozhatnák fémvázas kerti kocsin, vagy buszoztathatnák szervezetten, jöhetne galamb lábához gyűrűzve, vagy utazhatna másodosztályon (csak oda), érkezhetne biciklin, csempészhetnék határon át, a kerítés drótjai közötti rés épp elég volna, hogy átcsusszanjon rajta, zsírozni sem volna feltétlen szükséges. Valaki persze köröztetné, jönnének éles hanggal, harsány villogással, a gyerekek felébrednének, az ablaküveghez tapadna homlokuk, fékcsikorgást követne bakancscsattogás, a szokásos. A szokásos cécó. Kérdeznék, hová rejtettem. Elvinnének (lásd fent), kikérdeznének, bent tartanának. Bámulnám a repedéseket a falon, a vakolat ráérősen mállana, egyszerre lelassulna a világ. Előszednének megint, beszélsz már, te disznó, érdeklődnének. Szavaim megválogatnám, majd arra jutnék, nem mentek át a rostán. Pedig beszélni fogsz, csak idő kérdése, de…

Meg ezt gyűlölöm még, ezt az érzést, amikor már látom valahol a víztorony, meg a szemétégető felhőkarcoló kéménye felől derengeni ezt a természetellenes égszínt, ami pont azt jelzi, hogy már megint el fogok kezdeni reménykedni valamiben, már megint úgy fekszem le, hogy izgatott vagyok, és alig alszom majd pár órát, mert valami fogalmazódik, de csak azódik, és addig el is fogom hinni, hogy most tényleg lesz belőle valami, amíg neki nem rugaszkodom az azásnak, azok majd szakmányban, vagy hát aznék, de nem megy, egyre izgatottabb leszek, de ez már inkább ideg, és nem lesz semmi, de ez még nagyon messze van, nem látszódik semerre, és épp ez a tudathasadásos az…

Tedd oda, majd belenézek. Hogy telt? Ki találta ezt ki, hogy a pihenésre van. Biztos nincs családja. Akárki akármit mond. Tíz éve nem volt a kezemben, legalább. Édesek voltak. Anyjuk is, le a kalappal, nem csinált balhét. Olyan még nem volt, hogy. Van ami sosem változik? Pénz az kéne, az mindig kell. Néha olyan, mint egy csőben. Vagy munkásszálláson. Ami bunkóság a részemről, mert ez még nem az a szint, csak. Ki hogy éli meg. Amúgy mindenki kedves a maga módján. Nem panaszkodom végső soron. Nem is a szagok. Inkább ez a görcs. Hogy meddig nyújtózkodhatsz, de inkább már nem is nyújtózol, mert minek. Pedig. Hiába tudja az ember, mert…

Mennyit álmodoztam róla, hogy újrakezdek mindent. Tiszta lappal, magam mögött hagyva mindezt a feloldatlan kuszaságot, elszakadva az emberektől és helyzetektől, amelyek mint az Escher-lépcsők vezetnek vissza mindig ugyanoda. Most itt állok egy félig teli utazótáska minden banalitásával, az öndefiníció szimbólumai nélkül. Mi tagadás, egyelőre nem annyira a lehetőséget érzem ebben, mint inkább a kisemmizettséget. Pedig mint a korosztályom tekintélyes része, én is szilárd elképzelésekkel bírok arról, hogy az élet nagy fordulópontjainak milyen körítésektől kísérve és milyen tartalommal töltve kell megtörténniük. Így például a világtól való elvonulás nehezen képzelhető el másként, mint hogy valami távol-keleti tengerparton felhúzott nádkunyhóból bukkan elő az ember azóta obligát szakállat eresztett ábrázata, amikor is a nála…

Van az a típus, akinek egyszerűen nem való az élet. Nem tud vele mit kezdeni. Leül az élet mellé, de tartja a távolságot, néha fúj rá, mint a macskák. Máskor gyanakvón körbevizslat, kissé a külső talpélekre támaszkodva és egyensúlyozva, mint amikor kétes higiéniájú fürdőben jár az ember mezítláb. Rendszeresen figyelmeztetnie kell magát, hogy ellazítsa az izmait, ilyenkor ez a röpke megnyugvás érzését kelti. Akkor is, ha ezt akár egy percen belül többször is megismétli. Ilyenkor legalább a szándék már vitathatatlan. Azt mondják, nincs felesleges ember. Se pótolhatatlan. Bár nem kell mindig kontrázni. Na például ez is egy lehetséges első lépés, ezt belátni, aztán kifújni a bennrekedt lélegzetet és ellazítani az…

Az utolsó mondat már megvan, már csak eljutni kellene odáig, át az out-of-focus ködén, vagy masszáján (nem tudtam dönteni), masszív védekezéssel tartani magunkat, a sínek közt céltalan kószáló lelkek ellenében, akik könnyen kedvét szeghetik az élőnek. De ha tudjuk, mire megy ki a játék, azzal máris beljebb vagyunk, az már haladás, joggal sejlenek fel előttünk a dinamizmusra asszociáló képek, kinek mi, Schumacher, vagy egy falhoz csapódó laptop, ez most tényleg csak példa, ha árulkodó is, ami pedig nem szép dolog. Milyen könnyű elkalandozni! Vissza hát a célhoz, az odáig vezető úthoz, továbbá menetrend, eszközök, terv és társak. Ez utóbbi kritikus. De mindenek előtt cél, az kell a parasztnak, meg mélységélesség.