Szétpakoltam egy halom iratot, most tele van velük a nappali. Kerestem a bizonyítványaimat. Franc se gondolta, hogy valaha még a kezembe akarom venni őket, de időnként az ember kénytelen új életet kezdeni. Az irataim természetesen A4-es méretű papíroknak megfelelő karton irattattartó mappákban sorakoznak, a mappákon tarka újságpapír-borítás. Be vannak kötve, mint a matekfüzet, csak ez ilyen színes-mozgalmas, anyaga pedig magazinok oldalai, újságok, amikbe régen írtam. Egy recenzió mögött ott lapul a nyelvvizsga bizonyítványom. Fotókat is találok, csecsemő, fátyol, part, a szokásos. Jó hogy ezek még megvannak, hogy kézbe lehet őket venni, de azért még mindig több itt, ami lom. Amit ki kéne baszni. Nem csak dobozba zárni, mert azt utána…

Mostanában megint trenírozom magam, hogy legyen türelmem hosszú távú célokért dolgozni, vagy úgy egyáltalán a hosszú távsággal való bíbelődésre. Például nem azzal kezdek neki egy új könyvnek, hogy megnézem, hány oldalból áll, s aztán ez az információ dolgozzon bennem végig, minden lapozásnál újabb kalkulációt végezve, hogy akkor mennyi van még hátra. Tudod, van ez az utazás kontra megérkezés elmélet. Igyekszem nem csak kipipálni mindent, hanem elidőzni a körmondatoknál, magam elé képzelni, amit a tájleírások részletei akarnak mutatni és megtalálni a harmóniát a még oly terhelő jelzős szerkezetekben. Néha kétségtelenül azon kapom magam, hogy van mit élvezni a hétköznapokban, máskor felülkerekedik bennem az egzakt értékekből értő középkorú a beteljesítetlen álmaival. Mert…

Mi, racionális emberek sosem fogjuk megérteni, hogy mi, hívő emberek miért találunk mindennél biztosabb kapaszkodót ott, ahol mások egy korhadt faágat se látnak. Hogy amikor mi pengeéles logikával vájunk utat magunk előtt, akkor mi egy olyan univerzum kérlelhetetlenségével parancsolunk megálljt, amely minden képtelensége ellenére sem sebezhető. Egyszerűen lepereg róla, ami csak lepereghet. És az is, ami nem. Ahol a végső érv az érthetetlenség ellen, hogy nem is kell érteni, sőt épp ez volna az egész éltető és összetartó ereje, a súlyos mágnesességgel felszentelt magva, ott ez annyira meghökkenti az ok-okozatok rabláncára fűzött materialistát, hogy könnyen eszét vesztheti tehetetlenségében. Semmi, de tényleg az égvilágon semmi nincs ugyanakkor, amivel igazolhatnánk, hogy a…

Amikor a tengernél jártam, beleszerettem a napfénybe. Épp úgy, ahogy ha beleszeretünk valakibe, észrevétlen szeretünk meg olyan tulajdonságokat is, amiket addig másokban ki nem állhattunk. Vagy legalább is nem jutott eszünkbe, hogy ez szerethető is lehet. A tenger előtt semmi különöset nem találtam a nyárban, azt hiszem, nem kedveltem túlságosan. Aztán igen, mert azóta minden napsugár a tengerre emlékeztet. Nemrég kezdtem el megint utálni. Hogy hunyorogni kell ettől a feleslegesen sok fénytől, fulladni a szárazságtól, irigykedni mások állapotfrissítéseire.

Voltam már felelősségteljes felnőtt, nekem ne mondja senki, hogy az egy életcél. Ritkán mond vigasztalót, valahogy sosem azt, amit akkor kellene, amivel akkor segítene, mintha valami feszélyezné, mintha kényszer ülne rajta, hogy mindenáron elviccelje inkább és olyankor (általában) eléggé megbánt, de ezt nem veszi észre. Mindenesetre ez kevés ahhoz, hogy ne rajongjak érte. Vékony ajka csókjában ott remeg a riadtság, de közvetlen mögötte már a kíváncsiság lép a sarkára. Elnyújtjuk a pillanatokat, hogy biztosan legyen mit megtagadni. Komótosan, hang nélkül sóhajt, ahogy eltávolodik az arcomtól. Nem kérek elnézést. Nem jó, ha az ember hozzászokik, hogy megbánjon minden szót, ami kicsit is a szíve tájékáról származik. Az mégiscsak az irodalom halála…

Idővel a megtörtént dolgok, a vágyak és a félelmek fura eleggyé válnak a fejben, s együtt teszik ki azt, amit emléknek nevezünk. Hiszen tudja az elme is, hogy nem a valóság számít, hanem a jó szöveg. Tegnap talán még emlékeztem rá, hogy ez a kép csak egy futó fantázia, ötlettöredék valami történethez. Nem akarom hallani, te hogyan emlékszel rá, mert erre nincs jó válasz.

Köhögök. Néha már esik is, de a nyár utolsó visszalövései még a sarkon ólálkodnak. Nem tudják megállapítani, hogy allergiás vagyok-e. Mindenesetre kaptam egy gyógyszert, és alig két nap múlva teljesen rendbe jöttem; ez meg ezért gyanús. Ilyen hamar nem hathat. Persze nem tudhatom. Most pedig valóban épp elfogyott, de csak ma, ma van az első nap, hogy nem tudtam bevenni, ennyire nem működhet a placebohatás. Szívom az orrom, néha fújom is, köhögök, viszket a szemem, amivel az embereket nézem. Így járok körbe, húsz perce, vagy húsz éve. Folyik a taknyom és nézem az embereket. Ők néha visszanéznek és van, hogy megtudom róluk, ők milyen köröket rónak. Hogy ki mindenkit hibáztatnak…

Bárcsak hazudnék, ha azt mondanám, nem akarlak bántani. Időnként leszemétkurvázlak, de csak magamban. Sose mondanék ilyet rólad senki előtt, pedig kéne. Hogy aztán becsületed megvédendő fenyegetőleg felemelkedjek, árnyékom sötét leplet vonjon a fejem fölé, közeledtemre riadtan hátráljak a falig, dühösen galléron ragadjam magam, látszódjon tekintetem zavarában a kiszámíthatatlanság és a pöttynyi őrület, hirtelen lefejeljem az orrnyergem, hogy ömöljön a vérem, az ingemre rá. Vagy jól azt képzelném, hogy te vagyok, csattanna a kifeszített tenyerem az arcomon, a sarokba rugdosnám kétrét görnyedt magamagam, felköpnék és aláállnék. Nagy műsor lenne, lássuk be.

A feldolgozás módszerei 1. Írjunk naplót! Helyezzünk hangsúlyt a hangulatingadozások körülményeire! Ne korlátozzuk figyelmünket a depresszív időszakokra, melyek megértése bár kétségkívül fontos, ám legalább annyira (sőt!), hogy lássuk, mitől izmosodik bennünk az élni akarás, a hétköznapi jókedv, a közeli vagy/és távoli jövőbe mutató tervezési készség és hajlandóság, a látszólag ok és funkció nélküli öröm, amely tehát önmagáért való, és ezen önmagáért valóságot miként fogadjuk, ha fogadjuk (márpedig tessünk fogadni!), el! Jöjjünk rá, mitől döglik a légy! (Haladóknak: fektessünk energiát abba, hogy hozzásegítsük a legyet kijutni szobából a nyitott ablakon át, ahelyett, hogy a rögzült hagyományokat követve agyoncsapnánk!) Raktározzuk el ezen praktikákat és reflexeket! Ha kell, imitáljuk a mozgást, amint zsebre…

Elvesztettem a fonalat. Korábban, mintha mindig lett volna fonál, aminek megragadom a végét és, hát valamit csinálok vele, továbbszövöm?, húzom?, megyek a mentén?; volt, most meg nincs. Ha időről időre más és más fonalak és fonálvégek, új és új egy igaz bizonyosságok, akkor is. Szeretném a pók munkáját, ahogy lassan, de tudatosan sző, tudja, mire megy ki a játék, nem lesz könnyű, nem is mondta senki, hogy az lesz, ma már az alap, hogy kemény munka, én az alap alatt vagyok most. Kaparnám a felszínt. Szőném a hálót. (Bekapnám a legyet – írhatnám más szituációban, mely szituáció mélyen fiktív volna.) Emlékeztető: legközelebb már feltétlenül valami vidámabbat írjunk!