Úgy bolyongtak a város körül, mint a Mars két bolygója, Phobos, a félelem és Deimos, a rettegés. Éjszakára behúzódtak a hideg és a környéken újra feltűnt farkasok elől a régi lámpagyár épületébe. Meg sem próbáltak aludni, csak ki akarták bírni reggelig. Minden izmuk remegett. Add ide a telefonod. Nem adom. Az egyre fenyegetőbb széllökések megremegtették a betört ablakok maradékát. Egy darab üveg lehullott és darabokra tört a mocskos betonon, a csörömpölésre mindketten rémülten kiáltottak fel. Fel kell hívnunk. Nem kell. Egyikük a zsebében talált kenyérmaradványokat morzsolgatta, a másik mereven nézte görcsbe állt ujjait. Aztán mégis reggel lett valahogy. Apránként láthatóvá váltak az asztalok, a szerszámok. Egy kabát egy székre terítve…

Ha jól értelmezem – amire semmi garancia –, ez az új tan abba az irányba igyekszik engem terelni, hogy könnyű szívvel vessem magam a felém robogó érzelemhullámok vonatkerekei alá és tapasztaljam meg, mennyire könnyen robog ez át rajtam. Vagy ha nem is mint kés a vajon, enyhe ellenállás azért talán belefér, valamelyik filmben láthattunk is ilyet, nyilván a Szellemirtók volt az, tehát hogy szinte anyagtalan szellemként huss! Lényeg, hogy ne az averziókra koncentráljunk mindenáron, hanem vizsgáljuk meg, füleljünk jól, milyen is ez a kerékcsikorgás. Hát azért túl jó nem lehet. Én eleve viszolygok a zörejektől, de még zenét sem hallgatok nagyon hangosan, pedig gyakran hallgatok. Imádom ezt a vinyl reneszánszt!…

Ami jelenvaló, az változhat és a változás természetes. A halál is az, ettől még nem kell szeretni. Az elfogadás meg kevesek erőssége. Lehetne elmozdulni ilyen-olyan irányba, de ódzkodom az ilyen elvárásoktól (vö: adjon úgyis, ha nem kérem). Vállalnám a következményeket, ha ezt vállalásnak lehetne nevezni, ha nem akarnék homlokegyeneset ellenkező irányba futni, ha lehetne, így csak elviselem őket. Időnként, ha egyéb hétköznapi szenvedéseim erre teret hagynak, belém hasítanak ezek a régi veszteségek. A bezárt iskolák, a leomlott falak. Tisztában vagyok vele, hogy számos esetben az én rossz megoldásaim vezettek oda, ahova, máskor hajthatatlan vagyok és nyugodt szívvel haragszom. Ha a barbarizmus otthon kezdődik, akkor a megváltás is. Szép vállalás, hogy…

– Az emberrel nagyon ritkán esik meg, hogy nem történik vele semmi – harsogja okoskodva Dorottya, miközben páros lábbal ugrál a szilveszteri vacsoraasztalon. Apja épp egy Millenium Falcon alakú sültet menteget a két szőke copfját vidáman lobogtató lánygyermek csatos fekete topánja elől. A nyugalmazott volános ránéz az órájára és elszomorodik. Az nem lehet, hogy ennyi. – Ne sírjon, édesapám, a múltnak is megvan a maga ideje! Példának okáért az enyém: egy elhatározás, nyomában seregnyi csalódás (főként emberekben, kisebb mértékben rendszerekben); egy enyhén traumatikus és egy meglepően kellemes újraegyesülés (részleges életműáttekintés); súlyos visszalépés, majd felbátorodás; elengedés (nem teljesen önszántból); végül: lencsesaláta. Ugye, hogy jó ötlet volt a naplóírás! Majd így folytatja,…

Azonnal láttam, hogy túl sok penészölőt szívott. Mostanában sokat járt össze azzal a rákosszentmihályi data-scientisttel, aki megrögzötten állítja, hogy a penészölő hatása alatt képes kommunikálni Mark Fisher szellemével. Fisher, Wallace, Kobain – ahányszor lelkesen belevetettük magunkat valami nagy koponya gondolataiba, aki láthatóan valami rendkívül fontos dolgot fedezett fel az életről, mindannyiukról kiderült, hogy végül mégis inkább öngyilkosok lettek. Elkezdtem pofozgatni, hogy észhez térjen, de épp olyan meredten ült a heverőjén a falnak támaszkodva, ahogy az a szánkózó szoboralak a régi iskolánk előtt. Milyen lehet most bentről az épület? Vajon még megvannak a tornateremben a bordásfalak? És a mozgatható kosárpalánk? Elválasztják még súlyos függönnyel a fiúkat a lányoktól? Idővel pislogni kezdett,…

A kapu most sem volt rendesen bezárva. Többször láttam már, ahogy az idős ember a szomszédságából egyszerűen feltépi mindkét szárnyat, hogy be tudja tolni az elektromos robogóját a lépcső mellé. A robogó piros volt, elől kis kosárral. Az idős ember sosem köszönt vissza. A szobájába lépve leültem a mustársárga fotelbe az ablak alá, ő pedig a tévével szemközti kanapén helyezkedett el. A tv-n egy webkamera képe volt látható, amely a világ legrégebbi sonkájáról közvetített élőképet 0-24-ben egy virginiai múzeumból. A sonkát 1902-ben gyártották. Milyen volt a búcsúztató, kérdezte. Elmeséltem, hogy a kezdeti gyertyafényes emlékezés után hamar könnyed és vidám hangulatú osztálytalálkozóba torkollott az este, de ezt talán Zsolt se bánta…

Egy ideje már – úgymond – vidéken élek; tele van még a város szerelemmel? Azt gondolná az ember, nem szükséges ma már személyesen jelen lenni bárhol, azért van a képernyő, hogy a bárhol mindig velem legyen, mostanában például az alkoholt is felszolgáló VIP-páholy biztonságából csodálkozom rá olyan országokra, amelyekről a közbenső időben is sejtem ugyan, hogy léteznek, de csak négyévente jutnak eszembe. Többekről tudjuk, hogy inkább nem is kellene hazamenniük. Bár hogy istenigazából hol mi folyik, azt csak ezen a tejüvegen keresztül olvassuk, alig észrevehető a különbség az ilyen hírek és az új Mandalorian évad között. Nemrég a dolgom újra Pestre vitt, ahol egy rég látott kedves ismerősöm élhetetlen légkörről,…

Láttad tegnap a holdat? Milyen erőtől duzzadóan izzott azon a nevetségesen tágas égen, amely most már olyan könnyű szívvel borul sötétbe. Amikor elindultam hazafelé, még a köd apró cseppjei verték vissza a távozó nap gyenge fényét, ám percek alatt olyan fenyegető sötét lepte el a város határát, ami elsőre egyáltalán nem tűnt természetesnek. Mire pedig kikeveredtem a ködből, már nem maradt fény semmi. Lehetne az élet egy végtelenített délelőtt inkább, megannyi kávészünettel (ahogy berreg a főző! ahogy felcsap a gőz! mennyi ahogy!) és az izgatott várakozással, hogy ebből még lehet valami. Házi feladatként le kell írnom azokat a minden nap előkerülő, tulajdonképpen helyesebb úgy fogalmazni, hogy folyamatosan jelenlevő gondolatokat, amelyek…

Itt felénk van egy bizonyos helyzet a közvilágítást illetően. Mondanám, hogy probléma, de ilyet nem mondunk, nincs olyan, hogy probléma, helyzet van, legfeljebb megoldandó. Az utcai lámpák szerepét nagyrészt a reklámfények töltik be; ha nem világít a Rossmann, nem találjuk meg a Spar bejáratát. Ha nagy a forgalom, az jó, akkor az autók mintegy közösségi cselekvésként mutatják egymásnak az utat. Segítségükre van a járda mellett magasodó ledfal, amely önmagát hirdeti: arra biztat, béreljem ki a vállalkozásom számára. A Google, ha azt akarja, költsek többet a hirdetésekre, azt írja, lazítsak a költségkereten. A bank, ha megemeli a számlavezetési havidíját, akkor módosítja a számlavezetés havidíját. Viszont ha most olcsóbb a nagy kiszerelésű…

Ez is egyfajta kettős könyvelés: ahogy este olvasom az épp aktuálisat és ezzel párhuzamosan fogalmazom a saját naplóbejegyzésem. Ez csak látszólag multitasking, valójában se-se. Mintha széles terpeszben állnék a küszöb felett, hogy mindkét helyiségben megvessem a lábam, de csak a tökönrúgást kínálom fel. Folynak össze, mint félálomban a képek, amelyek asszociációs láncát professzor legyen, aki felfejti, rakódik egyik a másikra, mintha dolguk volna egymással, mintha egy + egy mindig kötelezően kiadna egy harmadikat. Aztán fel vannak háborodva, ha nem születik ebből semmi, csak kacat meg inszomnia már megint. Ezek a képek évekkel ezelőtt készültek, már akkor melegében kihajítottam a szemétdombra mind, csak most valahogy visszafújta őket a szél. És van…