Újabban szinte hetente megvilágosodom. Lassan lámpát se kell gyújtani. Az akváriumban azért fel szoktam kapcsolni, Totti teknős mégsem tehet semmiről. Irigylem az életfelfogását, ahogy nem kerget felesleges vágyálmokat, csak néz a fény felé. Mondjuk a halat én veszem neki, úgy azért könnyebb. Ha bekapcsolnám neki a tévét, talán idővel benne is kialakulna az igény valami többre. Nem merném magamra venni ilyen barbárság terhét. Ha már egyre gyakrabban ér az a kegyelmi állapot, hogy a létezést önmagában, minden rárakódott ragacsos, szúrós, penészes kényszer nélkül is képes vagyok érzékelni. Jai guru deva, om.

„Nem lehetséges-e, hogy az egész történelmet annak a lendülete vitte előre, hogy a végén előálljon a Föld mint rom és felépüljön a rommá válás történetére való emlékezés egyetemes archívuma?” A mottót mint eszközt hajlamos vagyok a létező legócskább húzások közé sorolni. Úgy tenni, mintha egy szerző szövegét legitimálhatná pusztán az, hogy valaki nála híresebb valamikor már írt a témáról (hasonlót), ezzel tényleg csak olyan olvasókat lehet megetetni, akik a borító színe szerint rendszerezik a könyveiket a polcon. Ne legyenek kétségeink, az ilyenek más aljasságtól sem riadnak vissza. Hogy ha halott embertől idéz, attól majd igaza lesz. Kis bíztatás hatására még azt is elhiszi, hogy ők egy ligában játszanak; végül is…

A rossz emlékek helye a szív alatt egyre duzzad, innen a nehézlégzés. A felejtés itt nem opció: ha ezek egyszer oda beették maguk, a rothadás megindult, innen meg már senkit nem érdekel, hogy az embernek miről mi a tudomása. Hogy lepedővel takarja le a tükröt, hogy ne is lássa a szégyenét, de ezzel épp hogy a halott lelket nem engedi távozni. Szakértői véleményem tehát a következő: lassítani kell a tempón. A képességeknek a dologra fogott izmokban magabiztosan áramló tudata: nagyrészt marad, míg az önnön korlátainkkal való konfrontáció, a tehetetlenség érzése: nagyrészt eltűnik. Felesleges azon dühöngeni, hogy miért nem jöttünk erre rá korábban, hiszen hol tartanánk már akkor! Sőt kifejezetten alááshatja…

Reggel összeszedtem minden hirtelen a laptopomon fellelhető szövegtöredéket, a félbehagyott mondatoktól kezdve a válási papírok kimásolt bekezdésein át a korábban már kihúzott fejezetekig. Szerettem volna ezekkel a használhatatlanságukról több ízben bizonyságot adó részekkel egyszerűen nyakon önteni a regény kéziratát. Hogy aztán ahol majd rést találnak, oda becsorogjanak és akkor utólag úgyis azt mondom, hogy ez így volt kitalálva. Látni akartam egyben mindent, érezni, hogy ennek így azért már volna valami súlya. Mint ahogy fizetésnapon nézem lomhán a bank applikációjában az egyenlegértesítést; szeretem néhány lélegzetvétel idejéig azt érezni, hogy ez mind tényleg ott van, noha tudom, hogy nincs, hiszen perceken belül továbbutalom a nagyobbik részét albérletre, gyerektartásra, személyi kölcsön törlesztésére. Ott…

A nyár egyik nagy élményéről akartam írni, hogy egész közelről láthattam, ahogy Rafael Leao bemelegítésnél, nem is dekázik, inkább: simogatja a labdát, sőt a labda dörgölőzik a lábához, mint egy macska, és villan a hatalmas mosolya, amiről a népmesei hagyományokkal mély kapcsolatot ápoló sportsajtón nevelkedettként előttem rögvest egy szegénysorból jövő, a játék örömét gyermekien élvező srác karaktere rajzolódik ki. Itt épp cicázásnál sikerült kigolyózni Saelemaekerst. Később hallottam csak, hogy Leao magasabb fizetést készül kicsikarni a klubvezetéstől, mert ugyanannyit akar keresni, mint a legjobban fizetett olaszországi játékos, Vlahovics, szám szerint évi 7 millió eurót. Át akartam váltani forintra, de nem fért ki a számológépen. Azt írja, 2,8E9, az mi, valami koordináta?…

Te nem tudod, kezdte, nem tudod, milyen, amikor olyan emberek hangulatára vagy utalva, akik mintha most tévedtek volna ki a dzsungelből. B. kis ideig hagyta tekintetét megpihenni az alakzatba rendeződő sisakokon, de még mielőtt a játék folytatódott volna visszakérdezett, honnan veszed, hogy én ezt nem tudom? Miután a magasba szálló labda elérte pályája zenitjét és megkezdte a méltóságteljes ereszkedést, ez a látvány őbenne is előhívott egy nem várt érzést, mintha maga is süllyedne kissé. Hozok sört, mondta, kérsz? Azonban B., aki az utóbbi hetekben épp tapogatózva igyekezett felfedezni a szabadság megélésének olyan lehetőségeit, amelyek nem járnak együtt a lerészegedéssel, nemet intett. Kocsival jöttem. Közel laksz, vonta meg a vállát amaz.…

Az ujjbegyekre koncentrál, az orra hegyére, később a nyelvére, ahogy a szájpadlásához ér, nyomja fel és mintha egész teste mozdulna vele együtt, már-már levitál. De aztán erről a koncentrált befelé fordulásról, a saját érzékeire és testének akár csak kisebb zugaira való összpontosításról mégis egy másik test jut eszébe és egy ideig nem is érzékeli ezt a szemléletváltást. Aztán meg nagyon is érzi, hogy nem történt itt semmilyen váltás, lényét és figyelmét kiterjesztette arra a másikra, így innentől ők ketten egy. Érdemes-e ezen álmélkodni, gondolja magában és arra jut, hogy feltétlenül! Az álmélkodás maga mintha megint le lenne sajnálva. Pedig látni annak a nyaknak az ívét, ahogy a fül mögül lágyan…

Az estének abban az órájában volt ez, amikor még nem kell feltétlenül felkapcsolni a biciklilámpát, de már előbújtak a denevérek. Tudom, mert megtanultam, hogy nem kell félni, tudja az, hogy mit csinál, mégis elrántottam néha a fejem ijedtemben, olyan hirtelen kerültek elő és változtattak irányt a levegőben. Ennek itt most hallottam a szárnycsattogását. Úgy szólt rám, hogy nyugodjak csak meg, nem kell itt ugrálni, üljek le, beszélgessünk. Aztán nem beszélgettünk valahogy mégsem. Illetve ő nagyon el akarta mesélni, hogy egyszer a nagyapjával kipucoltak a padlásról egy denevérfészket, szűk, alacsony hely volt a padlás, ezek a dögök meg rengetegen, megijedtek és röpködtek, mint, hát mint a denevérek, ő is hallotta a…

Hogy mi történt ott, és bök az állával, vagy az orrával, szóval így bök az egész feje a levegőbe, felém, de leginkább a tekintetével, jól összehúzza gyanakodva, ott mi történt, valami kezelés miatt van, kérdi, én meg, hogy nem, és nézek rá feszesen, ha elmismásolnám, elharapnám a mondatokat, takargatnám magam mint egy szűzlány, jelezvén a gyáva reménykedést, hogy hátha nem bolygatja tovább, azt könnyen értelmezhetné úgy is, hogy felkínálom magam a kivégzésre, de én nézek bele abba a bökő szemébe, nem, mondom, na innen folytasd, ha mered, a kíváncsiskodást. Elfogyott, az történt ott. Sejtenként leszek kevesebb, ami nem egy nagy tempó, de számolni lehet vele. Vagy betűnként! Ritkulnak a nagy…

Régen minden poént tőle ismertem. Ami poén létezett, azt ő tudta, eleve ő találta ki, mindet, én tőle hallottam, kétrét görnyedtem a téren, a kapuk előtt, kutyasétáltatásnál vagy a piacról hazafelé. Nem lehetett nem görnyedni, úgy röhögtél. Most már meg úgy szállunk fel a buszra, hogy majdnem körbenézek, hányan látják velem ezt a gyászhuszárt. Nem csodálkozom, csak kényelmetlen. Be kéne fektetni az anyját a pszichiátriára, ő nem felügyelheti a nap huszonnégy órájában, muszáj elmennie dolgozni, a feleségének is. Nem megyünk sokat, két megállót mindössze. Aztán hiába szállunk le, valahogy nem bír eszünkbe jutni, merre is indultunk eredetileg. Kihasználjuk ezt a néhány percet és úgy teszünk, mint akik megérkeztek. Mégsem ennyi…