(Cseh Tamás és Másik János Levél nővéremnek című lemeze összekötő részeinek dallamára) Ki mondta neked ezt? De hisz tudod, hogy ő Imre befolyása alatt áll. Szavai pusztán szavak, de nem hitelt érdemlő információk. Kevés, mi tudható. Minden egyébért kénytelenek vagyunk a Magyar Közlönyre hagyatkozni. Ez az esernyő például Bécsben is velünk volt. Egyszer sem kellett kinyitunk. Hol hónod alá csaptad, hol én lóbáltam meggondolatlanul. Kár, hogy nincs róla fotónk. Pedig mintha valaki hozott volna magával gépet. Örülök, hogy végül mégsem hagytuk ki a Schönbrunnt. Bár bizarr vonzalmaddal a rokokó iránt sosem tudtam igazán mit kezdeni. Újabban a férfiak megint sokat sírnak. (Na jó, na jó.) Ne mondd, hogy jobb volt…

Elbírja. Nem bírja el. Mondom. Mibe? Ötösbe? Milyen ötösbe? Egy darázs kóricál az ablaküveg és a szúnyogháló között, mert ezek bejönnek, háló ide vagy oda, megtalálják a rést, még a darazsak nem is annyira magától értetődően, de a büdösbogarak, a poloskák, azok valahogy mintha a háló nem is háló lenne, hanem fényfüggöny, díszkivilágítás, jönnek át rajta, mint kés a vajon, most meg már a darázs is, ott teszi magát, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő az én albérletemben csak úgy van, ki-be jár. Tegnap is ráfújtam az egyikre, pedig nem hiszek már abban sem, már a méregben sem hiszek, szarnak ezek a spray-re, röpködnek tovább, ezt szoktam…

Lendületesen kezd neki, három lépés, amíg beszívja a levegőt, három amíg kifújja. Hamarosan azonban észbe kap, lassítania kell, ezt a tempót nem fogja bírni sokáig. Csak nem megállni. Saját zihálása mellett valaki másét is hallja a háta mögül, óvatosan fordítja a törzsét, nyakát, egy másik futó közeleg. Gyorsabb, mint ő, utol fogja érni. Le fogja hagyni. Lehúzódik, de a másik mégse halad el mellette. Ismét hátrafordul, még hosszú méterekkel van mögötte. Azon a részen, amely fölé sűrű lombok magasodnak, a rozsdavörös pálya tele tépett levéldarabokkal, fakéregtörmelékkel. Torka szárazon kapar minden lélegzettel. A másik végre mellé ér, ismét készségesen lehúzódik. Elvárás ilyenkor, hogy köszönjenek egymásnak? Kiprüszköl magából egy sziát, a fekete…

Végignéztük, ahogy ezek a rendkívül nagydarab és különösen jómodorú, előzékeny és tisztelettudó emberek a sárga csíkos lepedő sarkát felhajtva előbb letakarják vele nagyapám arcát, majd mégis valahogy megragadva egy óvatos, de magabiztos mozdulattal („háromra”) átemelik vele a testet a fekete zsákba, behúzzák felette a zipzárt s három helyen hevederrel rögzítik a hordágyon. A szoba bejáratánál támasztottam a félfát és figyeltem ezeket becsületes és szakszerű mozdulatokat. Elhangzott minden, aminek ilyenkor el kell hangoznia. Megtudtuk, hogy a további ügyintézéshez, amely meglepően kis mértékben igényli már csak a mi közreműködésünket, nagyapám születési anyakönyvi kivonata mellett a házasságát igazoló papírokat, tudniillik hogy a nagymama mellé temethessék, lesz szükséges elvinnünk a kilencedik kerületi irodájukba. Illetve…

Legkésőbb amikor a lajosmizsei vonatállomáson ébredsz éjjel kettőkor egy hétköznapon, miközben kurvára másik városban laksz, szembe kell nézned a lehetőséggel, hogy alkohol-problémáid vannak. A korábban még szinte büszkeséggel, sőt némi örömmel fűszerezett érzés, hogy hiába a középkorúakról szóló viccekben emlegetett partiképtelenség, a másnaposság huszonéves szemmel megmosolyogtatónak tűnően súlyos tünetei, te az utóbbi időkben igenis könnyű fejjel és gyomorral iszol meg annyit, amennyit a szalagavató óta soha, az azonos mennyiségű égetett szesz hatása egyre zsugorodik, erősödik ugyanakkor az „ennyivel még elvezetek” illúziója, itt, az éjszakai állomáson, a fiatal, kissé molett, szemüveges kalauzlány barátságos hangjára ébredve néhány perc riadt eszmélés és a képtelenséggel való szembenézés után masszív szégyenérzetbe fordul. Újra Martin Gore…

1994-ben én még egész biztos voltam benne, hogy az élet olyasvalami, ami előttem áll. Ami vár rám, a maga minden jelentőségével. Eredményekben gazdagságával. Borral, búzával. Hülye, aki nem látja a jeleket, aki nem engedi, hogy hasson rá ez a tengernyi motiváció, ami szüntelenül és önzetlenül árad felé ebből a világból, amely a legváltozatosabb formáit kínálja annak a beláthatatlanul messzire mutató létezésnek, amit magunknak tudni van szerencsénk. Mindent egybevetve 1994 ma annyira tűnik messzinek, mint mondjuk a napóleoni háborúk vagy a paleozokium kor. A berlini Love Parade mint ediakara-fauna. Szlobodan Milosevics, a kifinomult felépítésű hüllő. Evolúció egyetlen állóképen: figyelem, ahogy lélegzik a múlt, önállóan működő organizmus, nincs szüksége rám, nem élünk…

A művész ember szorongása talán abból is fakad, hogy nem adatott meg neki a futó bizonyossága, hogy teljesítménye számokban mérhető, tehát valós, akkor is, ha az egész stadion fütyüli, pfújolja. Neki nem állnak rendelkezésére mérőeszközök és eredményjelzők, nincs dobogó, se érem, ami a visszavonhatatlant, a nyilvánvalót jelenthetné. Számára a többi ember a tükör és az ítész, az ő hangulatuk veri vissza képességeit, ők döntik el, elég jó-e. Olyan hús-vér, érző, gondolkodó, hitvány, ingatag, kénnyel-kedvvel kent emberek, mint ő maga. Ez a végtelen kiszolgáltatottság újra és újra halálra rémíti. A fenyegetettség, hogy nem ura önmagának, nem önállóan érvényes entitás, hanem csak mások szemében létezik. Miközben minden, amit tesz, individualizmusából fakad. Egyenes…

– Kérem meséljen arról, miként látja magát tíz év múlva!– A cégüknél megszerzett felbecsülhetetlen értékű tapasztalatot kamatoztatva felsővezetői pozíciót töltök be egy multinacionális nagyvállalat fejlesztési osztályán. Proaktív munkatársakkal veszem körül magam. Helyet adok az innovációnak és az idős embereknek. De bele nem pofázhatnak. Fontosnak tartom majd, hogy beosztottjaim megfelelő életkörülményeket élvezzenek az irodában. Lesz kávé is. Évente kétszer tenger mellé, egyszer pedig síelésre alkalmas hófödte hegyekbe utazom a családommal. A kertésszel rendesen bánok, a kutyát kozmetikushoz vitetem, szüleim sírját rendben tartatom. Gyermekeimet felvilágosult szellemben nevelem, osztályfőnükökkel édesanyjukat nem csalom meg. Taníttatásukra félreteszek. Ügyelek a műanyagra és a felmosott konyhakőre. Nem teszek hamis tanúbizonyságot. Nem terjesztek legalább két független forrásból meg…

A legújabb barátomnak mesélem, hogy mennyi mondat maradt itt utánad. Regényeket lehetne írni belőlük! (A legújabb barátom főként azokat szereti, amik végén minden arra érdemes örül, egymásnak és a jó szerencsének, a nehezen kibrusztolt, de mégiscsak kijáró és természetesnek vett harmóniának. Ilyenkor bizonytalanul fordulok a könyvespolcom felé, hogy mit vehetnék le neki.) Kérdezi a legújabb barátom, hogy melyik a kedvencem. Mesélni kezdek neki záróra után is kihozott italokról, kapualjakról, éjszakai sétákról és arról, ahogy egymásra csodálkozunk a boldogsággal a fürdőszobatükör előtt. (Te itt?!) És azokról még nem is beszéltem, amiket újrafogalmazok. (Folyton ezekről beszélek). Mesélek azokról az időkről, amikor semmi szükségét nem éreztem az írásnak. Ahogy öregszem, nem nagyon vannak…

Én még soha nem szerettem. Ezt vagyok kénytelen feltételezni, azok után, hogy érzéketlen szemétnek nevezett és egészen úgy tűnt (az enyhe remegés a pillákon), mint aki komolyan gondolja. Én erre annak az embernek az óvatos csodálkozásával reagáltam, aki többször megfogadta, hogy már nem csodálkozik semmin. Voltak addig is úgymond elképzeléseim magamról, ki merre mennyi vagyok, ezek mást sejtettek, jóllehet az én ítéletem nem objektív, a széles közvélemény jobban teszi, ha egy tőlem független személytől szerez információkat rólam. Ez még nekem is hasznomra válhat. Ne feledjük: önismeret és sok folyadék! Egyébként is ez kellett volna legyen a pont, amikor még a harci hangulat teljében otthagy engem Báthory és az Elek utca…