– Követem ezt a lányt az Instán – meséli –, már régóta kíváncsi voltam rá, hogy milyen élőben. Tényleg nagyon szép. – Kérd el a számát – felelem. – Neked? – és nevet, illetve beszúr egy 😊-t. – Nem, csak úgy. Jó lesz tarcsiba. Egyszer talán kap egy rétest. (Belsős poén.) Hátha bulikázni támad kedvünk. Egy másik alkalommal készségesen elismerem, hogy ami igaz: az igaz. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy mondom, egyikőnknek se lenne így direktben kifogása az ellen, ha egy bármilyen kései óráig is húzódó este lekerekítése céljából felinvitálna minket egy kilépő fröccsre az I. kerületi albérletébe. (Vagy saját lakás? Az apja vette neki? Adott pontokon annyi mindent…

– Még sosem dugtam olyannal, aki nincs fent a Facebookon. A lány nem volt benne biztos, hogy a fiú ezt bóknak szánta, vagy csak mint különlegességet említi, s ha utóbbi, akkor vajon melyikük lett ettől különleges, de hirtelen valami kellemetlen érzés ébredt benne, hogy amaz remélhetőleg egyedül is fel tudja ezt dolgozni, és nem tervez egy akár csak szűkebb nyilvánosságtól begyűjteni érte némi elismerést, vagy épp segítséget a mindezzel kapcsolatos esetleg még bizonytalan érzéseit elsimítandó, akkor se, ha mégis bóknak szánta. – Én pedig olyannal, aki a FIDESZ-re szavazott. A fiú eddig csak érdeklődő-csodálkozó tekintete itt egyenesen felragyogott, mosolya lelkesen terült szét az arcán, odabújt a lány meleg nyakába, mint…

– De hát akkor mégis lakják – mondta magában az ajtó felé sandítva, amelyen túlról lámpakapcsoló visszhangzott élesen. – Nem hogy lakják, de élik is, vendéget fogadnak, hiszen az ajtó lendületesen nyílt, s a tompa, de jól kivehető trappolás arra enged következtetni, hogy épp elhagyta valaki az ingatlant, vendég volt tehát, aki így este fél tíz lévén, már távozik. Fél év. Fél éve nem tudja, kik laknak a házban rajta kívül. Alig találkozott ez idő alatt valakivel, ugyanaz a három-négy közömbös arc, az ismerkedés szándékának legkisebb jele nélkül. S ha ennyi idő alatt ennyire nem ment semmire, erről persze más hasonló semmire nem menések is eszébe jutottak az idő viszonylatában.…

Aztán az órák óta tartó fesztelen, de illedelmes, beszélgetés után egyszer csak úgy határozott, azért is belenéz a szemébe, úgy ahogy akkor nézett, és ha lát benne valamit, akkor azt fogja magával vinni, arra fog emlékezni ezentúl. Elhallgatott, felé fordította a fejét, s egymásra néztek. Mint amikor az összekuszált apró darabok a homályból és káoszból hirtelen a helyükre rendeződnek valami ismeretlen eredetű mágnesességnek engedelmeskedve. Így élesedett ki őelőtte is a kép, amely egy másodpercig létezett csak, vagy addig se, talán egy csillanás volt csak a szemben, és jó, hogy nem volt több. Erről jött rá, hogy mégis igazuk lehet azoknak, akik állandóan fényképeznek. Hogyan is lehetne azt az egyetlen pillanatba…

A konyhának sosem lettem a barátja, a mai napig idegenként mozgok benne, nagy vonalakban értem csak az elrendezését, nagyjából mint a tengeralattjáróét. Egyszer ponty úszott a fürdőkádunkban – ezt a mondatot megszámlálhatatlan magyar ember leírhatná, s hogy én írtam most le, kevés jelentőséggel bír. Esetleg sejtetheti, de ahhoz kell némi jóindulat, hogy nem is annyira magamról akarok beszélni. Hát akkor? Esti Kornélról? Semmi divatja nincs már a doppelgängernek. Bolond volna bárki, ha magáról beszélhet, kitalálni holmi mesehőst, hogy lepasszolja számára a jobb-rosszabb történeteket. Még olyankor is magunkról beszélünk, amikor nem. – Meghalt Esterházy.– Én is köhögök. Több ez, mint kicsinyesség: annál is kevesebb.

Emberek időnként felteszik a kérdést, nem maguknak, hogy vajon velük van-e baj, vagy a világgal. Pedig ezt minimális önmérséklettel azért el lehet dönteni. Ezzel együtt is hajlamos az ember ragaszkodni ahhoz, hogy amit mond, azt félreértik, mert nem figyelnek rá eléggé, mert minden hallgató a saját világához igazítja a szavait, azt hall, amit hallani akar, illetve simán csak hülye. Itt sejtem a vitatkozás feloldhatatlan feleslegességét, hogy én mindig azt mondom, amit mondani akarok és te mindig azt hallod, amit hallani akarsz. Én azt mondom: forgalmazók részére szóló tájékoztató a termékvisszahívás menetéről, és te azt hallod: gyűlöllek. Én azt mondom: gyűlöllek, és te azt hallod: holnap térjünk erre vissza. És itt…

A piactér irányából idevisító sziréna, illetve – kapva az alkalmon – az erre válaszul ambiciózus farkasvonyításba kezdő keverékkutya (egy nyugdíj előtt álló operaénekest idéző próbálkozása imponáló és szánalmas egyszerre) hangja olvadt egybe ezen a reggelen ébresztőmként. Felismerve, hogy időm még engedi, kávéscsészémmel visszaültem az ágyamba, hátam és a fal közé állítva a párnám, magamra húztam a takarót, ami talán egész éjjel mellettem hevert kiterítve, mintha egy hullával szeretkeztem volna előző este, és könyvem után nyúltam. „(…) ma úgy szorongatom kezemben a trivialitást, mint egy vakon született pápa Péter kulcsait Luther előszobájában.” – írja Szentkuthy. Szeretnék én is úgy blöffölni, hogy évtizedek múlva is csak legyintsenek az ezt felhánytorgatókra, ha a…

Fullasztó hőségben kevés dühítőbb van annál, mint amikor folyamatosan hallod a mennydörgést valahonnan a távolból, miközben egy csepp eső nem hull le az égből, de még csak a napot sem tervezi eltakarni valami felhőféle. Mintha Miley Cyrus kiabálná az ablakom alatt, hogy le akar szopni, de hiába nézek ki, nem látom a fáktól, hogy hol van, ő nem tudja, melyik lakásban lakom, csak kiabál lent magányosan és kétségbeesetten, de egy lépéssel nem kerül közelebb a bejárati kapuhoz. Negyedik emelet, lift nincs. A könyveimet volt a legkeményebb felcipelni. A videókonferencián azon viccelődtek a kollégáim, hogy épp aznap jelent meg egy cikk, miszerint a könyvespolc elől bejelentkezni egy bevett manipulációs technika. Néztem…

Mintha egy családi fényképalbumot lapozgatna, nagy barna bőrkötésest, úgy próbálta magában felidézni életének ilyen távolságból már fontosnak tűnő mozzanatait, és ez a hol színes, hol fekete-fehér, hol egyszerűen csak sárga, gyakran cakkos szélű, sarkainál a papírlapokra ragasztott fotókból álló emlékhalom, amely látszólag rendszertelenül ugrált a különböző évtizedek között, óvatosan és sunyin sasszézva előre, majd mintha abban bízna, hogy lerázhatja a nyomában leskelődőket hirtelen bakugrással a múltba menekült, idővel már-már értelmezhetetlen masszává elegyült, saját logikát teremtett, s vele életeket, történeteket színezett át, isten a megmondhatója, milyen céllal. Ő pedig felemelt kézzel gázolt bele ebbe a felforgatott világba, mint aki nem hajlandó megfontolás tárgyává sem tenni a saját szerepét az egészben, mint…

Értem én, hogy csak a tudatom kivetülése, de hogy kerül oda? És egyáltalán mi az ott a kép szélén, lélek vagy szürke gém? Egyszer egy herceg mezítláb kelt át a befagyott tavon, mert a túlparton Istent vélte látni. Az út alatt véresre vakarta a lábán a megbánást. Valahogy csomót kötött a félelmére és azt gondolta, ha nyomorék lesz is, válaszokat akar erre a hátralévő kevés időre. Megérkezett, leült Isten elé, de az nem szólt egy szót sem. A herceg kétségbeesetten fürkészte a tekintetét, amelyet az nem is rá szegezett, hanem a feje mellett a távolba, ahogy a sértődött nők szokták. Azóta is ott ülnek, némán. A herceg már nem fél…