A tragikus szerelmek semmi másra nem jók, mint hogy az ember regényt írjon belőlük. Nem leszünk tőlük többek, nem tanulunk belőlük, eleve nevetséges a feltevés, hogy szerelem-ködben vakoskodva kiolvassa az ember a jegyzeteiből, milyen korábbi hibákat is írt fel magának emlékeztetőül. Sosem magának írja fel. Valamiféle közkincs jelleget kapnak ezek a csalódások, mások örülhetnek, hogy nem velük történtek meg, vagy ha megtörténtek, hogy nincsenek velük egyedül a világban. De leginkább: hogy ezek a regénytémák az élet természetes velejárói. Boldog párkapcsolatról meg nincs mit írni. Boldog ember különben sem nagyon ír, tán még olvasni sem olvas. Mosolyok, napsütés, egyetértés: ebből nem lehet megélni. Nem eurodiszkó ez.

Nem gondolta ő ezt át eléggé, én meg ösztönösen ráéreztem, hogy itt valamit tönkre lehet tenni, így sikerült az ő hányavetiségével és az én reflexeimmel lehúzni a hétköznapiságba, amit pedig nagyjelenetnek szánt. Voltam én már ennek a másik végén is. Nem olyan kínos. Inkább csak felfakad az a pici nedv, amiről úgyis tudtuk, hogy ott van (fehér pötty a bőrön), akkor is, amikor oda-odapiszkálunk (és tényleg, mit remélünk olyankor?), tudjuk jól, hogy elkerülhetetlen, de szép tőlünk, hogy próbálkozunk. Jó volna egy súlyos eposzban élni, ehelyett péntek délelőtt 10 óra 43 van és nem jár a 3-as metró.

Az olvasás rontja a szemet. Antikvár könyvek piszka, pora ragad az ujjak végére, meg felszáll a szembe, s vakarózásra késztet, hogy így még jobban beledörzsöljük. Aztán csepegtethet az ember, hogy kikönnyezze a boldogságot. Gyanús, hogy a könyvemből hiányoznak lapok. Nem nyomtattak rájuk oldalszámokat, innen a bizonytalanság. Nehéz eldönteni, kevésbé érthető-e így, mintha. (Csak nem volt akkora hülyeség a hagyományos történetmesélés.) Vagy csak nem akarom belátni, hogy ennyi: az egész. Mintha keresnék valamit ezekben a könyvekben, nem önmagukért olvasom őket, hanem hogy több legyek általuk, hogy a belőlük szerzett tapasztalatokat később forintosítsam, hogy megtudjak belőlük valamit a világról. Sosem az olvasásért magáért. Remélem, lesz tíz múlva, aki máglyára dobja, amit írtam.

Volt nemrég divatban ez az érvelés, miszerint attól, hogy valamit sokan mondanak, még nem lesz igaz. Ami igaz, csak nem annyira aktuális. Mint például fordítva. Érdemes megfigyelni, hogyan helyez pályán kívülre egy véleményt az, ha sokan osztják. Ez valami hipszter-maradvány lehet, hogy ha háromnál többen gondolnak valamit, vagy hordanak hasonló frizurát, akkor az ettől automatikusan érvényét veszti. Túl mainstream. Lejárt lemez, nem elég egyedi, tessék kitalálni valami újat, minden nap, minden percben, mert megöl az unalom és ha unalmas vagy, nem vagy érvényes. Mintha a tömegvonzás ellenében jönne létre egy alternatív tömeg. Egy csak azért se tömeg.

Nem lehet írni. Én ki nem állhatom ezt a túltolt szubjektivitást. Megpróbálom ezt másképp: tehát én gyűlölöm az Én-t. Nem magamat, vagy hát magamat is néha, de ennyire nem csapnék a közepébe, (lám alig kezdtünk bele, rögtön itt egy leleplezés, mint amikor valaki annyira próbál nem beszélni egy konkrét dologról, annyira igyekszik kerülni a témát, mint egy a szeme felé meredő tüzes piszkavasat, hogy nem tud nem arra a dologra koncentrálni és rögtön az első adandó alkalommal világba kiáltja: na és, kimondtam, tessék!, de lehet, hogy még csak adandó sem kell, megadja ő magának, a vas meg áll ki a fejéből), azt utálom, amikor: Én! Én! Én! Hát lehet, hogy…

Végül mindig a hiány marad és semmi más. A lehetőségektől szédült ember annyira fél a haszontalanul múló percektől, hogy épp ez bénítja meg. Egyben így igaza van: valóban el fogják felejteni. Szabad csak akkor lesz, ha elfogadja: ezzel nem veszít semmit. Ehhez azonban találnia kellene legalább egy valakit, aki maga is osztja ezt. Nem úgy van az, hogy kipattan egy ilyen gondolat az ember fejéből, megörül neki és attól kezdve e szerint él. Szüksége van egy mintára, egy hivatkozási pontra, egy megmondó emberre. Anélkül ijesztően radikálisan hangzik az egész, szinte életszerűtlen. Ezért is jók ezek a világkatasztrófák, ilyenkor az ember nem ér rá ilyesmin gondolkodni, egyáltalán eszébe se jut.

Odáig jutottam, hogy félek a betűktől. Régen jóval barátibb kapcsolatot ápoltam velük, hagyták hogy formázzam őket, újra és újra felfedezzem a bennük rejlő lehetőségeket és közösen örültünk, így tűnt legalábbis, amikor valamire azt tudtuk mondani: egész. Nem tudom, hol csúszott félre minden, csak hogy nagyon nehezen tudnék itt közös felelősségre hivatkozni. Nézni is rossz, hogy mások keze alatt milyen jól érzik magukat. És ezt a szégyenemet látja mindenki. Feketén-fehéren. Bár kifoszthatnám magam a teljes ürességig, megszabadulnék haragtól, lelkiismerettől, távozzon hányással, szarral, ondóval, csak ne maradjon bennem semmi, legyek üres, mint a kiszáradt kút, és álljak ott, ameddig el nem bontanak. Akkor újraírhatnám magam, ezúttal vigyázva, egy másik nyelven, amely nem…

Máskor meg ilyen bosszantó tud lenni, amikor az ember nyilvánvalóan álmodott és mindenáron fel akarja idézni, de nem sikerül és már nem biztos benne, hogy valóban megtörtént, mármint maga az álmodás, vagy nem. Többször is előfordult velem, hogy egy kifejezetten rossz álom után kapkodtam ébredéskor, mégpedig azért, mert ott, alvás közben valami olyan szorongás fojtogatott, ami csak hitte magáról, hogy nyerésre áll, valójában lelepleződött, elkaptam, szinte nevén neveztem, márpedig onnantól kezdve megszűnik foltszerű rémnek lenni, onnantól, hogy a körvonalak konkretizálódnak, már az én ujjaim szorítják az ő nyakát, éveket töltöttem azzal, hogy nyakon csípjek egy ilyen bujkáló szorongást, előtte nem is hittem volna, hogy az álom mennyire jó terepe lehet…

(talán csak annyit még, hogy) amikor a 2001: Űrodüsszeiában a Frank nevű űrhajós elszakad a hajótól, ott ér véget a 20. század. Ahogy lebeg az ember az abszolút szabadságban, korlátok nélkül, Isten nélkül, gyökértelenül. Ha ez után a kamera tovább követné, azt láthatnánk, ahogy a pánik és az eufória, ez a két fej, mely egyaránt az elképzelhetetlennel való találkozás élmény-testéből áll ki, együtt emészti fel előle a maradék oxigént, mígnem beáll hypoxia, s azt vízionálja, hogy megmenekül. Ez maradt az egyetlen izgulni valónk, hogy az utolsó percekben találunk-e olyan káprázatot, amely megfelel az ízlésünknek. * Érzem, hogy a létezésem valódi, csak épp semmi közöm hozzá. Nem annyira az álom légmentes…

Kétféle ember van: ez legfeljebb azt jelenti, hogy 1) akik szerint kétféle ember van és 2) akik szerint nem. Ezzel együtt most kétféle emberről lesz szó. Az egyik kicsit szégyelli, hogy nem is olyan rossz neki egyedül. A másiknak nagyon rossz egyedül és ezt egyáltalán nem szégyelli. Az elsőről: a szégyen egyfajta szelepként funkcionál, ez a büntetése az embernek, aki bűnt követ el. Például azzal, hogy jól érzi magát egyedül. De ilyenkor már örömmel fogadja a büntetést, mint a flagellánsok meg a perverzek, mert így helyreáll a lelki egyensúly. A másodikról: nem olyan nagy szó ám az, hogy szókimondó. Mostanában mindenki kimond minden szót, ezért sem jelölhet valami elitkategóriát. Kimondják,…