Az élet olyannak tűnt ezekben a napokban, mint egy súlyos ambíciókkal írt epikus mű, amelyet védtelen olvasója fuldokolva igyekszik lekövetni, ám figyelme nem képes tágabb összefüggéseket megmarkolni, mint némely kevésbé komplikált jelzős szerkezetet. Ilyet akár többet is elcsíp, de ahogy telik az idő, látja ő is, hogy ez inkább egy muslincaraj közepén hadonászó kisgyermek ütemtelen tapsa, mintsem tudatos célratörés, és önbecsapás ennél többet remélni a tenyér izzadtságában ragadt tetemek láttán. De hogy komplett bekezdések, hovatovább fejezetek egymásutánjában fedezzen fel bármi oksági viszonyt, ez teljesen esélytelen. Viszont aki gyakorolta már életében a hosszútávfutást, itt nem remélt támpontra lelhet, tudniillik hogy minden kínzó mellékzönge dacára megkísérli átadni magát a talajhoz csapódó felsőtalp,…

A Toldiból jöttünk kifelé és próbáltam megfogalmazni, milyen jó, hogy a filmek néha kimondják helyettünk a dolgokat. Ekkor vettük észre, hogy a Bajcsy és a Bank utca sarkát megszállták a tűzoltók. Az épület tetejéről megindult egy óriási csúcsdísz, mint a karácsonyfán, hatalmas vasszurony, megfelelő motívumokkal, de mégiscsak egy halálos fenyegetés. És akkor sehogy sem jutott eszembe, melyik filmben láttam, hogy egy ilyen gigadárda zuhant le a tetőről és beleállt szerencsétlen mellékszereplőbe. Percekig járt az agyam, aztán amikor elkezdtem kimondani a kérdést, a mondat közepén beugrott – mégis végigmondtam. Egyrészt, mert nem szeretek félmunkát végezni, másrészt, hogy te mondhasd meg a választ.

Haragtartó, merev, problémája lehet az elengedéssel – ezek a Bika jellemzői. Nézem az arcom, öregszik. Nem tragikusan, de visszafordíthatatlanul. Hogy szereti az ember azt hinni magáról, hogy valamiféle utolsó mohikán. Hogy mind önmaga, mind az, amit képviselni vél büszkén: számít. Én bizony elbizonytalanodom, mennyire kell nekem még úgymond berendezkednem bármire is. Mi ilyenkor az elvárt magatartás, önfeladni, amíg még lehet, vagy billenő platóról lapátolni a kokaint? Azt már gyanítom, nincs sok értelme a hosszan tartó, konkrétabban meghatározott cél nélküli lelkiismeret-furdalásnak. Attól nem lesz jobb, hogy rosszabb lesz. Mélabús is a Bika, elképzeli, ahogy a szeretői majd összetalálkoznak a temetésén. Párkapcsolatban odaadó, féltékeny. Szabadon dönthetek, az lehetek, ami akarok. De vajon…

Ma először nem kapcsoltam be a szokott időben a rádiót. Tegnap mintha abban maradtunk volna, lehűlés jön, de én úgy döntöttem, melegebb az idő, kitártam a konyhaablakot és megdöbbentő perceken át figyeltem sikerül-e körülölelnie a fehér felhőknek a templomtornyot. Így most nem tudom, kiért szól a harang, ki kongatja, azt végképp, hogy meddig hallatszik el és ez mennyiben áll összhangban a kurrens trendekkel. Papírom van róla, hogy a hallásom a bal fülemben 20%-kal súlyosabban károsult, mint a jobbikban. Szóban tette hozzá az orvos, hogy folyamatosan süketülök. Más az, hogy valaki szereti a szavakat és más, hogy laboratóriumi körülmények között szaporítja. Ez a zakatolás egyszer majd úgyis elcsendesül és kiderül, hogy…

Bele vagyunk zavarodva, mi a frankó, mi az utalás, mi az irónia, mi a fals. Mint az a nagyhasú nő a buszon, akiről nem tudtam eldönteni, terhes-e, és átadjam a helyem vagy ne, mert ha csak dagadt, akkor az mennyire kellemetlen. A mobilját fixírozta, vártam, hogy rám néz kérdően, de semmi. Én felállok, gondoltam, nem szólok hozzá, nem jelzek, csak diszkréten odébbállok és akkor a lelkiismeret is marad olyan, amilyen, meg az ülés is felkínálja magát. Ő is így gondolta és be is ült a helyemre. Mondjuk egy köszönöm ilyenkor mindig jól esne, mert direkt nem sasszéztam a leszállásra készülők felé, maradtam lépésnyire, elég jól láthatóan továbbutazási szándékkal, de ő…

Talán abból kellene valami erőt merítenem, hogy tényleg elfogadtam jó pár korábban visszataszítónak vélt dolgot magamban. Nyáron kötelező vízpartra menni, örülni a napfénynek, széles mosollyal venni tudomásul a Celsiusokat és a hullámokat; annyit érsz, amennyi időt vízben töltesz. Én tényleg elbaszottnak hittem magam, mert hogy ezt így majdnem konkrétan ki is mondták, ez egy elbaszott gyerek, amiért nem élveztem mindezt. És most már bizonyos fokú örömet is képes vagyok érezni annak tudatában, hogy én márpedig ezt nem szeretem. A ragadós ujjak fagyi után, a bogarak a karomon, a közvécék csempéjén csorgó húgy. Hogy inkább ülsz egy elsötétített szobában, amikor mehetnél a medencéhez is?, és amire én bűntudat nélkül felelem, hogy…

Néha félek, hogy nincsenek már további ismereteim a világról, olvasom a leírásokat, hogy ilyen fák és bokrok, olyan virágok, milyen parton, mekkora levelekkel és akkor ez még csak a külsőségek, de hogy mikor nyílik és a többi, nekem ezekről nincs fogalmam, úgy meg baromi nehéz, hogy a szavakat, ha ismerem is, de nem tudom, mire vonatkoznak, úgy nem jut eszembe sem, ha például azt mondja valaki, csiperke, akkor nem látom magam előtt, csak rávágom, hogy gomba, mert a nyelv megtanított rá, hozzászoktatott, hogy a csiperke után a gomba jön, de hogy hogy néz ki, hol található, milyen elkészítési javaslatok ismertek a különböző tájakon, világom sincs, egy komplett világ hiányzik belőlem…

Mit akarok ezzel az egésszel? Megnyugtatni magam, hogy helyesen cselekedtem? Ehhez másnak elegendő belekapaszkodni egy tetszőleges hétköznapi sérelembe, mint véres rongyba belefúrni az arcát, ne látsszon számára azon kívül semmi. Egy fokkal vagyok csak jobb tehát, mert adok esélyt az ellenérveknek, vagy igazán más fából faragtak? Nem tudom, mit tennék, ha kiderülne, hogy volna itt más út is, de nagyon szeretnék megtenni mindent, hogy valaki szembesíthessen vele. Mindig a lelkiismeretről szól.

Hogy amióta van ez az új férfi az életében, átértékelt ezt-azt. Ne legyenek kétségeink, rám gondol, rólam beszél, én lettem itt időközben átértékelve. Nem tehetek róla, ez az igazság, most mit csináljak, hazudjak? Hát vagy mondjuk lehetne azt is, hogy nem hozod szóba, egyáltalán, ha szóba kerül, hallgatsz, és ha ez kevés, terelsz, másról kezdesz beszélni, hogy felment az olaj ára például, ha épp felment, ha nem, akkor más, valami csak felment, nem most hallasz először ilyeneket, nem tőlem, tudod te ezt magadtól, ne mondd, hogy nem, de ha meg rákérdezek pacekba, akkor mondjuk igen, még mindig lehetne hazudni mégis; de nem kérdezek, nem jövök helybe a pofonért, most se…

Mondjuk 14-től 18-ig. Gimnázium. A legjelentősebb korszak, itt minden fontos dolog eldől, fejben legalábbis. Négy év. Ma nem tűnik nagy dolognak, akkor a világ. Egy 16 évesnek négy év az élet negyede. És az a negyed minden. Nekem a tizede. Tíz százalék ide vagy oda. Ezért tűnik olyan soknak. Tiszta matek. Tíz százalék senkit nem érdekel. Ha leárazásnál tíz százalékot engednek el, az pont senkinek nem számít, te elhiszed, hogy számít, engedmény és kétszámjegyű, de ha belegondolnál, teljesen mindegy az a tíz százalék. A boltnak is, azért enged. 30 perc futás után ráhúzni még hármat – mondjuk pont az egy örökkévalóság.