Orhan Pamuk: Az ártatlanság múzeuma

Leírás

Beteljesült testi vágy, elszalasztott boldogság és egy tárgy (a szerelmeskedés hevében elvesztett fülbevaló): a könyv első bekezdésében sűrítve megkapjuk a regény lényegét. Az 1970-es évek régi-új, modernizálódó Isztambuljában minden ellentmondásos összevisszaságban kavarog; a nyugatosodás útjait kereső, modern törököket konvenciók bénítják. A jómódú Kemalnak kinyílt a világ, mégis csak lassan tud kilépni élete kijelölt medréből, ezért elveszíti szerelmét. Füsun ugyanis, bár a régi és szegény Törökországhoz tartozik, nem fogadja el az alárendelt, szeretői szerepet. Kemalt a veszteség megszállottá teszi, életét szenvedélyének rendeli alá, így lesz a regény egy rögeszme története és természetrajza. Kemal mániákusan gyűjti a szerelméhez köthető tárgyakat, amelyek kézzelfoghatóvá teszik és csillapítják vágyakozását. Ezek a fétissé váló hétköznapi tárgyak – mindegyik fejezetben „kiállít” egyet-egyet belőlük – állnak össze végül az Ártatlanság Múzeumává.

Pamuk mániákus gyűjtőmunkával fizikai valóságában is létrehozta Isztambulban a múzeumot, amelyben viszont a látogató ezeken a regényből a realitásba emelt tárgyakon végigvonulva rakhatja össze újra a történetet – a végsőkig feszítve ezzel a megszállottság határait, és egyben végképp elbizonytalanítva az olvasót: kinek a története is ez? „Az élvezet, amelyet gyermekes szája, telt ajkai és vággyal teli, játékos nyelve szereztek, egészen megzavartak, s egy sor új gondolatot szültek. […] Mindazok, akikké váltam, amíg csókoltam, és mindazok a Füsunok, akik megelevenedtek bennem, miközben engem csókolt, egymásba gabalyodva növelték a gyönyört. Éreztem, hogy ezek az első, hosszú csókolózások, a lassan kialakuló szeretkezési szertartásaink apró részletei egy új tudás és számomra újfajta boldogság, a földi világban ritkán elérhető mennyország kapuját nyitják ki előttem. Ugyanakkor a csókolózással nemcsak a testi élvezet és az egyre növekvő szexuális vágy kapui nyíltak meg, hanem mintha feltárta volna kapuját a nagy, tágas és hatalmas Idő is, amely kiragadott bennünket a tavaszi délutánból.”