fbpx
novella

Két megálló közötti végtelen

Várom, hogy az önműködő ajtó önműködésbe lépve becsukódjon mögöttem. Alig férek fel a metróra, de nem is baj, nem szeretek belegázolni az embersűrűbe. Ez talán még a szorongásokból maradt vissza. Bár ha belegondolok, a tömegtől speciel nem is rettegtem soha, most is egyszerűen kényelmesebben érzem magam, ha nem tűnök a részüknek. Plusz a szaguk. Az ember tényleg egy vírus. Becsukódik, hátradőlök. Ő sose dől az ajtónak, zavarja, hogy kinyílhat. Ahogy a föld is alattunk, mondtam erre néha, még ha nem is hitte egyikünk sem, hogy ez a kettő kábé ugyanaz. Mégis, egy ilyen gúnyos válasz épp elég volt, hogy idővel kiépítsen benne valamiféle gátat, ha ismét szóvá akarta tenni. Olyankor látszott az arcán, ahogy magában lejátszódik az egész párbeszéd, gyorsabban persze, mint ahogy valójában történne, a gondolat felvetődése elég ilyenkor, érzet-csillám, de nem mondja ki, innen már feltételes reflex. Pillanat alatt átéli az egészet, és némán állunk akár egy percig, mint akik megsértették egymást. Ki-ki szégyelli a maga hibáit.

Balról az üléseket határoló vékony, de masszív világoszöld támla és az ívben hajló, amolyan fogózkodónak használatos, kopások és horzsolások miatt durva tapintású alumíniumcső, hátulról pedig ez a mozgás közben akár halálos veszéllyel is fenyegető automata ajtó képez sarkot, ahová beszorulva is érezhetném magam. Mégis inkább támaszként fogom fel, börtön és biztonság, korlátok, melyek megóvnak. Elég kitámasztanom a jobb lábammal, alig kerül erőfeszítésbe és máris stabilan állok a száguldó kocsiban.

Balra lenézek, egyenes fekete hajú nő. Az arcára csak nagyon kis szögben látok rá innen felülről. De ez a kevés is, az arcszelet simasága, a diszkrét, apró zöld köves, ezüstszínű fülbevaló, a szem alatt alig kéklő halvány maszat és a távolból időről időre felerősödő huzattól felszabadított hajszálak vékony, törékeny alakzata ismerős.
Biztos, csak mert épp ő járt az eszemben.

Az újság a kezében közepesen gyér minőségű papírra nyomtatott tompa színű katyvasz, buszbaleset, halott diákok, ezeket a szavakat kapja el elsőként a szemem a címből és vastaggal szedett leadből. Reménykedni kezdek. Egyrészt sosem szokott ilyen lapokat olvasni, másrészről teljesen logikusnak tűnne, ha most mégis vett volna egyet, mert mondjuk épp az ő osztályának gyerekei vesztek oda a hegyi úton – most már ezt is sikerült elolvasnom. Így már összeáll a kép. Rögtön a következő gondolatom, hogy de miért nem szólt, hogy itthon van. Két megállót utazunk így, én annyit mozgatom a fejem és a szemem, míg a feje tetejéről az újságra, a fekete kabát vállán megrekedt szöszökről az ujjaira utaztatom a tekintetem. Az ujjait nem ismerném fel. Furcsa, azokat talán sose néztem meg igazán. Próbálok fókuszálni az apró színtelen körmökre, ha mondjuk harsány színre lenne festve, akkor sejthetném, hogy mégse ő, bár ki tudja, az ember változik, ez volna a normális, ha örülünk neki, ha nem. Lehet, hogy tényleg nem ő ül itt mellettem, mert továbbra is Londonban van valahol, egy iskolában tanít jól nevelt (bár ezt is miből gondolom?) angol és nem angol gyerekeket és ott festi körmeit lángoló vörösre. Hülyeség, senki nem festi már a körmeit lángoló vörösre, amennyire megfigyeltem. Talán az öreg nők, akik idejében az egyet jelentett a nagyvilágisággal.

Még mindig ugyanazt a cikket olvassa. Ha más is érdekelné az újságból, nyilván már ellapozott volna. Öntudatlanul mozgásba jön a csövön támasztott bal kezem, inkább csak a csuklóm lendül a feje irányába, tényleg alig van a mozdulatban tudatosság, abban pedig végképp nem vagyok biztos, hogy az ujjaimmal a hajához, a kabátjához, vagy kezéhez akarok hozzáérni, csak észrevétlenül megérinteni akarom, meggyőződni róla, hogy nem egy hologram, egy délibáb, egy neonreklám, vagy egészen konkrétan meg akarom rázni a vállát, hello miss, hoppárdon, tévedés. Ezek az ábrándok mindig egy pillanat alatt, előzmény nélkül szakadnak meg, nem adva esélyt, hogy felkészüljünk rá.

Én írom ezt a cuccot.

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük